Lovász Irén

Alig egy évvel az Égi hang után megkaptuk a Belső hangot is. A négy részesre tervezett, jól kigondolt sorozat lehetőséget kíván adni arra, hogy személyes sorsunkat valóban kézbe vegyük, szembe nézzünk létezésünk horizontjával, és bepillantsunk a transzcendens világába. Hihetjük, hogy így lesz. Addig is, míg a sorozat minden darabja meg nem jelenik, azért szippanthatunk a mindenségből. Vagy akár alá is merülhetünk benne.
Kritikát írni erről a lemezről lehetetlen. Nem arra való, hogy méricskéljük, hogy hibát keressünk benne. Arra való, hogy rábízzuk magunkat. Hagyni kell, tegye a dolgát..
Lovász Irén népdalénekesként kezdte művészi pályáját. Most énekes. Nem népdalt énekel, csak énekel. Nem a népdalénekesek hangján szól, de a parasztelőadók üzenetét közvetíti. A dalok lényegét tudja, s ezt érezteti meg hallgatóival is. Majd továbbgondolja őket s improvizál – legalábbis mi úgy hisszük – segítségükkel.
A lemezen négy tételt hallunk. Szimfónia. Az ötödik ráadás. Az első a Föld, a bemutatkozás, az alap, szonáta formában. Didgeridoo, az ausztrál eukaliptuszból készült fúvóshangszer testet lelket kényeztető lebegése kíséri az énekhangot, illetve játszik együtt vele. A gyökerek, az anyaméh mit sem sejtő biztonsága.
Második a Víz, a lassú tétel. Itt a hárfa a segítő. A magzatvíz, még mindig a tisztaság, a biztonság. A bölcső.
A harmadik részben, a Tűzben jelenik meg a hegedű kíséretével a mindig bajjal járó személyes, a személyiség, az én, a selbst. Táncol a muzsika. Még reménykedhetünk.
Negyedikül shakuhachival, japán bambuszfurulyával kísérve a Levegőt tapasztalhatjuk meg. Már nem a földön vagyunk, keressük a transzcendenst. Kívül van vagy belül?
Végül, az összegzés, Lovász Irén saját mantrája hangzik el, egy moldvai ének parafrázisaként.
Lovász Irén hangja egyesül az őt kísérő hangszerekével, s egyként szól velük.
Gyógyító hang, melyet nem a szokásos mércével kell mérni.
Talán nem véletlen, hogy az otthon, Somogy dalai párosulnak a legfontosabb gyűjtő helyszín – Moldva – dalaival. Mellesleg igen szoros szerkezeti rokonság van a két terület dalai között. Lovász Irén mer időnként csak egy sort énekelni. Vagy kettőt. Nem kell a dal végig, lehet, hogy egy másik fogja befejezni. S itt érezzük meg a magyar kollektív tudattalant, mint a személyes sors bölcsőjét. Az archetípusok magvát. Megértheti-e a férfi a nőt, a nő a férfit? Hideg a meleget, a kívül való a belsőt?
Ilyenekről gondolkodik – énekelve – Lovász Irén. Most nem a tudomány módszereivel, hanem a lelki mélységekben lakozó fanatizmussal, énekének felhangjaival és a hangszerekkel való összhangteremtéssel.
Éneken túli zene. Zenén túli ének.
Hol a lét? Itt vagy odafönt?

Egyszerű, érthető, sokrétű, fenséges mindenség…

Parlando, 2008. Január

Tudatos út Fehér Anikó a Belső hangról a Parlandoban