FELLEGAJTÓ NYITOGATÓ (SZUROMI FRUZSINA/ FIDELIO)
Népzene, világzene, etno-jazz, crossover – olvasható Lovász Irén tavasszal megjelent, Fellegajtó című lemezének műfaji meghatározása az énekesnő honlapján.
Ez a négytagú felsorolás valami stílusok és műfajok közötti képlékeny matériát sejtet, amely hol erre, hol arra csapong, mintha még nem döntötte volna el, hogy a szilárd, a folyékony vagy a légnemű halmazállapotot válassza végső jellemzőjeként.
Erről azonban szó sincsen. Lovász Irén zenéje jellegzetes, egyéni hangvételű muzsika. Nagyon kell erőlködnünk, ha a fenti bugyrok valamelyikébe be akarjuk rakni. Talán még a crossover (angol: „átvezetés, keresztülvezetés”) a legtalálóbb mind közül, hiszen az a legméretesebb – egy kis jóindulattal a többi is belefér. Az összbenyomást mégis a népzenei sík határozza meg. Nem csak a számok zömét ihlető népdalok és a népi hangszerek, a cimbalom (Lukács Miklós), a furulya és a duda (Szokolay Dongó Balázs) miatt, hanem mert az egész albumot áthatja valami mély és megfoghatatlan tudás. Amely csak a hosszú évek, évszázadok során sallangjaikat vesztett tiszta formák sajátja. És amelyet szavakkal nem lehet kifejezni. Zenével is csak kivételes esetben.
A Fellegajtón vannak ilyen kivételes, tünde helyek. Például a transzcendentális kilincs, az album mottója. „Én vagyok az, aki nem jó,// Fellegajtó nyitogató,// Nyitogatom a felleget, a felleget,// Sírok alatta eleget, hateha.” A kiadvány borítóján (Jung Zseni – Juhász Miklós) elterülő köd erre a nyitányra is ráül: a hangzása tompa és távoli. Sok más szép dal után aztán utolsó előttiként ismét elhangzik, de most valamennyi versszakával, szívszorító cimbalom és szaxofonkísérettel. A búbánat és a déja vu – azaz entendu – egyszerre tör rá a hallgató védtelen lelkére, amelyet az előző nyolc ének már meglágyított. Nincs menekvés az érzelmi befolyás elől.
Fordított előjelű átalakuláson megy keresztül az Én fölkelék kezdetű népdal, amely utolsó énekként csendesen nyikordulva bezárja a cd ajtaját. Az első változatban a gitár (Farkas Zoltán), a billentyűs (Mizsei Zoltán) és az ütőhangszerek (Gyulai Csaba) annyira uralkodnak, hogy improvizatív szövetükben az ének is kísérőszólammá válik, egy színes szállá a többi között. A lemez végére megszelídül, elpuhul a hangzás. Az utolsó elénekelt szavak után még rezeg egy kicsit az atmoszféra. De egy-két szintetikus akkord, és elül a légmozgás. És ilyenkor az ember keze ismét a play gombra téved, mert az édes-bús párából, amelybe Lovász Irén éneke ringatott, sokkal nehezebb kikászálódni, mint még jobban belesüppedni.
A lemezen vallásos témájú magyar népdalok szerepelnek Erdélyi Zsuzsanna, Lajtha László és Lovász Irén gyűjtéséből, valamint két gregorián dallam. A Polorum Regina katalán zarándokének dallama bájosan csillámló, mediterrán hangulatú zizegés fölött bontakozik ki. A dalt több mint három perces, azaz a szöveges rész időtartamával megegyező hosszúságú instrumentális meditáció vezeti le, amelyben az énekhang ismét elvegyül a többi hangszer között. Egész más a közismert Ave Maris stella című himnusz feldolgozása. Maga a szöveg inkább apropóul, mint nyersanyagul szolgál. A hangszerek sokkal nagyobb önállóságra törnek, csak a szaxofon követi néha visszhangként az ének dallamát, néhol ködfüggönyt, néhol szivárványt vonva köré.
Szaxofon, furulya, duda, szintetizátor, zongora, cimbalom, gitár, basszusgitár, ütőhangszerek. Ének, emberi hang. Nem mindennapi hangszín-összeállítás. Mégis, mintha már számtalanszor hallottuk volna, olyan természetes az együtthangzásuk, összjátékuk és a zenei anyag, amelyet formálnak. Szilárd alapokra épül, magától értetődően folyékony, és az Ég felé száll, akár a nemesgázok.
(Lovász Irén: Fellegajtó; km.: Lovász Irén – ének, Mizsei Zoltán – billentyűs hangszerek, ének, Lukács Miklós – cimbalom, Szokolay Dongó Balázs – duda, szaxofon, furulya, Farkas Zoltán – basszusgitás, gitár, Gyulai Csaba – ütőhangszerek; Hungaroton, 2005; HCD 18271)
Szuromi Fruzsina
FIDELIO, 2005.