Lovász Irén

Lovász Irén: ének

Lőrinszky Attila: nagybőgő

A Föld tétel elején Lőrinszky Attila virtuóz vonótechnikája segítségével misztikus, már-már kísérteties félhomályba borítja a hallgatás fizikai terét, szelíden csendre inti az érzékelés hétköznapi csatornáit, s megnyitja a lélek fizikai valóságon túli régióit a befogadás számára. Az időtlenség és változhatatlanság nyugalmának ősi, monoton hangzásvilágában mélyről, a psziché jócskán énen túl húzódó zónáinak szakadékából szólal meg az énekes hangja – akárha most formálódna, vétetne a Földből. Még benne gyökerezik, még belőle merít, használja erejét, de minden hangja az elválás feszültségével terhes: elhagyni készül a lomha és lakatlan barnaság zord vidékeit. Lovász Irén kitartott és remegtetett hangjai, váltogatva a tuvai, mongol-ázsiai népek torokhangjaival, valóban a Földet szólítják és szólaltatják meg – az elemiség idejéből – a rajta élő, munkálkodó, méltóságteljesen eszmélő ember perspektívájából. A Föld hangjainak megidézésével a muzsikusok gyökereinket mutatják meg, melyek visszanyúlnak ősi – talán egészen a teremtés – értelmünk számára megragadhatatlan – ember és élő világ előtti korszakaiba, hogy a tétel végére hiteles reménysugarat villantsanak át a magány és a csend sivár tájainak kilátástalanságán. A Föld végül jóságos szülőanyának bizonyul: lágy hangjainak lassú, szeretetteljes kíséretével útjára bocsátja a saját szabadságára ébredő embert.

A Víz a mozgás, a változás, növekedés és a megújulás ősi eleme – ellentétben a Földdel – az emberi lélek azon régióit szólítja meg, amelyek a változás, az újjászületés biztosítékát jelentik. A lélek a vízben saját harmóniáját, egyensúlyát keresi, vágyik a megtisztulásra, a terhektől való megszabadulásra, az alámerülésre, a habokkal való játékra, az érzékek és az érzékiség bűnnel határos, ám újra meg újra összhangba oldódó, termékeny disszonanciájára. Van benne kényelmes, szinte már kéjes, önmagát kényeztető sodortatás, jóleső elnyújtózás a felszínen, alant fenyegető mélység, mélység és felszín kavargása és játéka, melyből a folytonos áradás szünettelen a megismételhetetlenül újat veti ki magából, hogy a következő pillanatban tovasodorja – ott pezseg benne mindaz, ami még nem volt, s a következő másodpercben már nincs, csak bennünk vált létezővé, soha meg nem ragadható idő, maga a haladékonyság, a gyermek-lányok és folyami tündérek patak-tisztasága változik át benne a nővé serdülő, egyre mélyülő, csábító szépségű fiatal folyó szerelem utáni vágyakozásává: első találkozás a folyammá duzzadó férfival, fiatal, erős, tiszta lények tánca, mint nyári zápor, mit körbefonnak biztos férfiujjak, felfogják, összegyűjtik, s szelíd ölelésük többé nem ereszti az egyre gyülemlő cseppeket, az érzékek rituális körtánca ez, mit végül a tenger elcsendesülő nyugalma old magába. Bőgő és ének, férfi és nő egymásba át- meg átlényegülő, növekvő, változó és folytonosan újjászülető körtáncát, az életet meséli.

A Tűz perzselő ritmusa, szenvedélye magával ragad. Itt a bőgő incselkedő hangja az úr, Férfias, lendületes játékára a női hang méltó válaszokat ad. A nemek ősrégi harcát idézi minden taktus. Szinte párbajt vív egymással a két hang, egymást felülmúlva, kergetőzve, a kellő pillanatban mégis visszahúzódva, teret engedve a másiknak – játszanak. Felszabadultan, anélkül hogy egyetlen pillanatra szem elől tévesztenék a másikat. A falvak elfeledett ünnepeinek világából villannak fel életképek. a tánc ritmusának lüktetése, sodrása a taktus fegyelmével párosul.

A Levegő a legéteribb tétel, Csupa elemelkedés, a négy őselemet bemutató mű méltó lezárása, egyúttal ünnepélyes átvezetés a földi létből a lélek anyagtalan világába, a születő belső tér első lélegzetvétele, szelíd tágulás, az igazi élet kezdete. Ritmusa az ünnepélyes vonulásé – óvatos léptek a felszín felett, majd a felhők magasán és tovább, a csillagok között és tovább – a hangok alázatos útja a teremtő felé. Felkészülés a nagy talákozásra, énünk és lényegünk násza, melyből egy-egy félénk pillanatra hallani véljük a leheletet, amint a mindenség összhangját teremti. a gregorián énekek alázata és bizakodása ez, hogy mindaddig, amíg az énekes hangja az égbe ér, még van remény és bizonyosság. Hihetjük, hogy útravalóul mindegyikőnk ugyanazt kapta ajándékba: az elemelkedés képességét, az abbéli hitet, hogy van a világnak olyan helye, mely ép, eredetében megszenelt egész. Benne leli meg célját és alapját minden elemi, földi létezés.

Semsei Sándor