Lovász Irén

https://reformatus.hu//fellegajto-nyitogato/

A művészet ismeretével és gyakorlásával a gyermek megkapja azt az eszköztárat, amivel kifejezheti önmagát, amivel a „fellegajtót nyitogathatja”, amivel a lelkét a teste fölé emelheti szükség esetén – állítja Lovász Irén népdalénekes és néprajztudós, a Károli Gáspár Református Egyetem docense. A Kossuth-díjas művésznővel a hagyományos magyar paraszti kultúra művészeti és vallási összefonódásának jártunk utána cikksorozatunk második részében.

Fotó: Várkert Bazár

Az a paraszti életforma, amelyből a művészetét meríti, nem választotta el egymástól a vallást és a művészetet. Milyen egyezőségeket lát a kettő között?

Valóban, a vallás és a művészet forrásterülete egy helyen keresendő. A művészet eredendő funkciója egyrészt az egyéni önkifejezés, másrészt az egyén és közösség biztonságérzetének fokozása, a szakrális-spirituális kommunikáció. Lelövöm-e a vadat, lesz-e jégeső, lesz-e szárazság, lesz-e gyerekem, lesz-e termékenység, lesz-e a közösségemnek jövője? Az archaikus ember mindezt a felsőbb hatalom, erő jóindulatának tudja be. Mikor még a vallás korai formáiról van szó, és egy természetfölötti erő, hatalom létezését feltételezi az adott kultúra, akkor azzal a természetfölötti hatalommal, szellemi erővel igyekszik kapcsolatot kialakítani, úgynevezett mágikus gyakorlatokkal. A barlangrajzoktól kezdve a mágikus ráolvasásokig, énekekig, táncokig ez a gyakorlat hívja elő a művészi műfajok, műnemek létrejöttét. Az egyik legszebb kalotaszegi népdal, a Fellegajtó-nyitogató szövege szépen szemlélteti mindezt: „Én vagyok az, aki nem jó, fellegajtó-nyitogató. Nyitogatom a felleget, sírok alatta eleget.” Nem vagyok elég jó, rászorulok az emberfeletti hatalomra, a magasabb erőre, ezért énekelek. „Aki énekel, kétszeresen imádkozik” – Szent Ágostonnak tulajdonítjuk a mondást, melyet gyimesi parasztasszonytól is hallottam.

A célja tehát mindkettőnek ugyanaz: kapcsolatot teremteni a hétköznapi és a természetfölötti világ között.

Pontosan. Azokban a kultúrákban, ahol a szent és a profán különválik, ott a kettő között van egy egyértelmű választóvonal, amit különböző szimbólumokkal jelenítenek meg térben és időben. Az advent például elválasztja a karácsony előtti időszakot a karácsonyi időszaktól, egyféle felkészülési előtere annak. Ugyanezt a célt szolgálja egy templomajtó, a bejárat, amin át kell lépnem, hogy bejussak a szent térbe. Hasonló szerepet tölt be az imádság rítusa is a profán és szent közti átjárásban. Abban a globalizált világban, amelynek a tendenciái eluralkodni látszanak rajtunk, a szent és a profán határai elmosódnak, miként a férfi és nő közötti választóvonalak, a nemzeti, a műfaji és az erkölcsi határok, amikor már szinte semmi se szent – lehet mondani a deszakralizált világról.

Fotó: Cseke Csilla

Ezen a művészet változtathat?

A moldvai csángó gyermek – beleszületve a hagyományba – már énekli közösségének a dalait, így azok értékrendje életének elemi részévé válik. A nagyböjti számvetésben évről évre énekli: „Ifiak s öregek, térjetek a jóra […] Mikor a Szent Mihály megfújja a trombitát, elé kell állani vagy jóra, vagy rosszra.” Tudni fogja, mi a jó és mi a rossz, és miért kell jónak lenni. Az énekeken – akárcsak a valláson – keresztül rögzülnek benne ezek a minták. A gyerekeink lelkét tudjuk megmenteni azzal, ha felkínáljuk nekik a művészi kifejező erő szabadságát és kreativitását. Azért fontos, hogy a kisgyermek zenét, táncot, művészetet, képzőművészet, irodalmat vagy bármilyen művészeti tevékenységet tanuljon, mert vele megkapja azt a felszabadító eszköztárat, amellyel kifejezheti önmagát. Amivel a „fellegajtót nyitogathatja”, amivel a lelkét a teste fölé emelheti – egyéb tudatmódosító eszközök nélkül.

A népdalokra, népművészetekre általánosságban jellemző a vallási beállítottság, miközben fellelhető a művészeti kreativitás is.

Benne van a művészi kreativitás, és benne van a szó teremtő erejébe vetett hit is. Ahogy az imában, úgy az áldó, jókívánságmondó szokásénekeinkben is. Az emberek hiszik, hogyha kimondják, kívánják, ajánlják a jót, akkor az meg is valósul. A társadalmi kommunikáció időről időre előidézte az erre alkalmas helyzeteket. A hagyományos magyar paraszti kultúrában számos jeles napi rítust ismerünk, amelyeket énekekkel, zenével kísértek, pontosan azért, mert a többnyire vallási kötődésű megkülönböztetett jelentőségüket ezzel is erősítették. Ilyen a regölés szilveszter tájékán, a betlehemezés karácsonykor, a jeles napi kántálások, a névnapi köszöntések. A művészet így segítette a vallásos üzenet továbbadását, a vallás pedig a művészet kialakulását és fennmaradását.

Névtelenül, közösségileg alkottak művészetet. Napjainkban viszont a művészet teljesen individuális tevékenységgé vált. Hogyan születtek meg ezek a népdalok?

Fontos, hogy az egyéni kreativitást nem nyomta el a közösségi alkotás, sőt az individuumnak nagyon fontos szerepe volt benne. Én erre számtalan bizonyítékot, példát találtam a saját gyűjtéseimkor is. Ami érdekes kérdés, hogy egy individuum által létrehozott alkotás, az egyéni sorsból létrehozott líra hogyan válhat közösségileg elfogadottá, mondjuk Gyimesben egy gyimesi csángó népdallá? Úgy, hogy léteznek azok a közösségi toposzok, amelyekben az egyéni alkotás feloldódik, a dallamai, metaforái mentén. Egy gyimesi fonóházban vagy utcaközösségben kialakult egy kollektív esztétika, amely befogadta vagy kilökte az új műalkotást. Nem foglalkozott azzal, ami idegen volt tőle, ha viszont magára ismert benne, befogadta, átszűrte magán, közösségileg birtokolta, az újabb generációk számára pedig etalonná tette, így ezek fönnmaradtak.

A NÉGYLEMEZES SOROZAT BORÍTÓI

A népzene hordozóközege, a parasztság nagyrészt eltűnt, de az ön munkássága jó példa arra, hogy a népi művészeti hagyaték hogyan talál utat magának a kortárs kultúrában. Mesélne a négylemezes sorozatáról?

Az alapja az volt, hogy énekesként, kutatóként egyaránt megtapasztaltam az éneklés gyógyító erejét. Japántól Németországig – függetlenül attól, értik-e a szöveget vagy nem – rengeteg bizonyság érkezett arra, hogy van valami a magyar népdalban, ami megsegíti az embereket. Itt a rezgésnek, a dallamnak valami nagyon mély antropológiai ereje lehet a magyarázat, amit nem az én hangomban, hanem a népdalban véltem fölfedezni. Néprajzkutatóként kerestem a szövegeket, dallamokat, amiket a nagy életfordulókon, sorsfordulókon, élet-halál helyzetekben énekeltek eleink. Temetéseken, gyászban, születéskor vagy menyasszonysiratón. Megkönnyítve a krízist, a traumát, a változást, énekekkel gyógyították a lelket, egyénileg és közösségileg. Azt gondoltam, hogy ennek a gyógyító erőnek a tudatát vissza kell adni a mai magyar embereknek. Ezért alkottam meg a négy lemezt: Égi hang, Belső hang, Női hang, valamint a Gyógyító hang, ami lezárja a sorozatot. Adja Isten, hogy szolgálhassa ez ma is mindannyiunk testi-lelki egészségét!

Hámori Márton írása, 2023. március 26.