Lovász Irén

Szindbád című új lemezükrôl a legkülönfélébb hangulatokat is érzékenyen megszólaltató művésznővel beszélgettünk, akinek meditatív, elmélyülő előadásmódjával a Közép-Európa Táncszínházban is megismerkedhetett a közönség decemberben, ahol Lőrinszky Attila bőgőssel együtt lépett fel az Elemek című esten.

Szindbád, az örök utazó korokon, földrészeken  át bolyongva elért Moldvába, Zengôvárkonyba, és a Balaton mellett is megpihent. Utazásain elkísérte Lovász Irén és a Makám együttes. Szindbád címû új lemezükrôl a legkülönfélébb hangulatokat is érzékenyen megszólaltató mûvésznôvel beszélgettünk, akinek meditatív, elmélyülô elôadásmódjával a Közép-Európa Táncszínházban is megismerkedhetett a közönség decemberben, ahol Lôrinszky Attila bôgôssel együtt lépett fel az Elemek címû esten.  

– A hegedű és a gitár melett különleges hangszerekkel: a kavallal, az uduval, sajátos zenei szintézist hoz létre az együttes, melynek egyik legfontosabb eleme az ének. A tavalyi sikeres 9 kolinda címû Makám-Lovász Irén album után miért fordultak a gyerekek felé?

–Régóta kérnek már tőlem gyereklemezt. Most jött el az ideje.  Gyermekeinknek szükségük van jó zenére.  Úgy éreztem, most vagyok abban az állapotban, amikor ezt a muzsikát igazán szívbôl tudom csinálni. Talán csak most, háromgyermekes anyaként értem meg a feladatra. Olyan  mai városi gyerekeknek szóló zene ez, melynek dallamvilága a magyar népdalokét idézi, de az együttesre jellemzô keleties hangzás is megtalálható benne. Krulik Zoltán komponálta a dalokat , és írta a kedves szövegeket. A Makámmal 1997 óta muzsikálunk együtt, 1999-ben énekeltem elôször a Skanzen címû  közös lemezünkön.

– Elsô önálló lemezén, az 1995-ben megjelent Világfa címûn  a magyar archaikus népdalokból válogatta ki a legszebbeket. Énekelt Snétberger Ferenc Obsession címû albumán, Kónya István lantossal magyar reneszánsz dalokat szólaltat meg. A magyar népdal ôsi rétegeinek bemutatása és e zenei kirándulások után után érdeklôdése egyre jobban a nem komponált zene felé fordult. Hogy jutott el az improvizatív zenéig?

– Különös emberi és zenei találkozás volt ez Lôrinszky Attilával, melynek elsô állomása lett azIsten sohase siet, és sohase késik címû est. Lôrinszky Attila Szabados György zenekarából indult, mely nagyon fontos mûhelye volt a magyar dzsesszéletnek. Együttmuzsikálásunkban a reményeim szerint  a zene antropológiai lényegét találjuk meg, a muzsika felszabadító erejét, mely túl van minden szabályon és mûfajon. Összeköti a földet az éggel, az embert a mindenséggel, elhelyezi a világban és magyarázatot ad a helyére.– De más mûvészet is gyakran ezt teszi.

– Hogyan reagál erre a sajátos muzsikára a publikum?

– Nagyon jól. Pedig nem nagyon volt példa arra, hogy egy nagybôgô szólóhangszer legyen, s csupán egy szál énekhang álljon mellette,  egyenrangú társként. Attila még nem dolgozott emberi hanggal. Én is sokáig kerestem azt a hangszert, amelynek segítéségével ki tudom fejezni magam és hangszerként tudom használni a hangszálaimat. Zenénket terapikus muzsikának is nevezik. Segítségével kultúrák feletti világok törnek fel belôlünk. Mély emberi, közös élmények sejlenek fel bennünk. A négy elemmel nem a természetet akarjuk megfesteni, hanem az emberben jelen levô  természetet , a bennünk levô földet és vizet, a levegôt és tüzet próbáljuk felszínre hozni.Ha az ember megtalálja önmagában a természet elemeit, akkor nem érzi magát  annyira egyedül a világban. Ma ezrek szenvednek depresszióban, hiszen elvesztették kapcsolatukat a természettel, s attól a tudástól is megfosztották magukat, hogy ôk egy nagyobb, bölcs  körforgás részei. Azok a népek, akik természetes kölcsönhatásban élnek az ôket körülvevô világgal, nem is ismerik ezt a betegséget. Ha felfogjuk, hogy a mindenség részei vagyunk és a természet elemei  bennünk is megvannak, könnyebb és szebb az életünk. Csak meg kell hallanunk a bennünk levô hangokat.

–Tudományos kutatóként kandidátusi diszertációját az archaikus népi imádságokból kiindulva a szakrális kommunikációról írta. Van ennek valami köze ehhez a zenéhez?

Van.  Bár hangszerként használom a hangomat,és nem mondok szövegeket. de idônként fel-felsejlik benne egy-egy magyar népdal vagy népi imádság részlete. Ami a zene funkcióját illeti, nem programzene. Nem akar irányitani. Mi elengedjün magunktól a hangokat, és mindenki azt kezd vele, amit akar. Nem akarjuk irányítani, hogy befelé, vagy kifelé. lefelé vagy fölfelé forduljon az ember.

– Ezzel az elôadásmóddal nem teszi magát túlságosan is meztelenné?

– Dehogynem. Sokszor elgondolkodom, hogy talán túlságosan is megmutatatom magam. De az őszinteségért hálásak az emberek: ôszinteséggel felelnek. Egy operaénekes barátom mondta, hogy mennyire irigyli tôlem ezt a szabadságot, hogy a hangommal bármit megtehetek, mikor pedig ôt köti librettó, a történet, a karmester, a díszlet és sok egyéb. Egy kritikusom szerint dekonstruálom a zenét: Visszaépítem a dalok ôsi építôköveit, és és ezáltal önmagammá leszek.  Anyanyelvem a magyar népdal, és ha van rá lehetôségem, tehetéségem, hogy építkezzek belôle, akkor talán ez dolgom is.

– A  morva Teagrass nevû együttessel Wide is the Danube címmel készítettek közös CD-t, egy észt kortárs zenésszel, Peter Vähivel pedig Supreme Silence címmel meditatív, szanszkrit muzsikán alapuló hanganyagot adtak ki. Lehetséges tartja, hogy egy egységes, közép-kelet-európai zenei nyelvet létre tudnának hozni?

– Biztos vagyok benne, hogy nem. De az tény, hogy érezzük közös gyökereinket. S bár zenéink igen messze állnak egymástól, mégis sok ponton tudunk kapcsolódni. Amit most csinálok, ez az elmélyülés, voltaképpen már az  észt lemezen is megjelent.  A gregorián  hagyomány, pedig, amire az Elemek  utolsó tétele épül, már felbukkant a Makám együttessel közös tavalyi karácsonyi lemezünkön a 9 kolindán .

– „Most valami népdalon és szövegen túlit keresek” – vallotta egy évvel ezelôtt. Hol tart most ezen az úton? 

– Továbbra is hiszem,  a mûvészettel a megjelenô szabadságvágynak teret kell adni, hogy kitágítsa  a határokat, nyitogassa a fellegajtót.  Semmiféle különleges hangképzési technikát nem alkalmazok. Sokan a feltörô hangjaimat a lapp, a tuvai, az idinai népzenéhez hasonlítják. Kétségtelen, tanulmányoztam a lapp népzenét, és sokat hallgattam különféle keleti népek dalait,  éneklési módját, amellett, hogy sokat gyûjtöttem Moldvában magyar népzenét. Azok a mélységek és magasságok, amik feltörnek a hangomból, nem éneklési technikáknak köszönhetôk.  Sokszor úgy érzem, nem is én csinálom, csak úgy jön. Én csak médium vagyok.

– Mit gondol, vissza fogunk találni a tiszta és lelket megmozgató zenéhez?

– Az emberi hang olyan különleges adomány, amely mindenkinek a sajátja.  A népzenének és a népdalnak éppen ez a legnagyobb ereje: hogy mindenkié. Az a baj, hogy egyre kevésbé élünk vele.  Másokat hallgatunk, miközben bennünk szunnyad ez a tehetség. Sajnos, a kevesek, a sztárok privilégiumává tették az éneket és passziv fogyasztókká a közönséget.  Nem a nosztalgia, hanem az örök emberi mellett való felszólamlás igénye beszél belôlem. Nemcsak az otthonokban, hanem a cipôboltban, a metróaluljáróban, a bevásárlóközpontokban is szól a kereskedelmi rádiókból az idegen zene, melynek állandó és hivatlan jelenlétét akusztikus szennyezôdésnek nevezném. Folyamatos vibrálást, rohanást és tempót diktál a média. A gyerekfilmek is teljesen klipszerûek lettek: gyors vágásokkal, vibrálással teli rajzfilmek születnek. Az emberek félnek a csendtôl,  és nem hallják meg a belsô hagjukat. Idáig jutottunk. Semmi nincs, ami megálljt parancsolna. Pedig szép lassan visszatalálhatnánk a csendességhez .A jó  zenét  én a csend meghosszabbításának nevezem. Miért ne találhatnánk meg újra a saját hangunkat, mely belső csendességünkből, a saját lelkünkből  szól?

 Szederkényi Éva , Heti Válasz,  2003.01.17., péntek 07:54

valasz.hu/a-csend-meghosszabbitasa-Szindbád