Lovász Irén

Lőcsei Gabriella, Magyar Nemzet, 2006. aug. 26

GYÓGYÍTÓ HANG 

LOVÁSZ IRÉN AZ ÁLRUHÁS DIÁKLÁNYRÓL, A KIMONDOTT SZÓ EREJÉRŐL ÉS MÁRIÁCSKA KÍNJAIRÓL
Lőcsei Gabriella

A néprajztudomány kandidátusa. A szakrális kommunikáció kutatója. Előadóművész. Ősi népi imádságokat, középkori templomi dallamokat, népdalokat, reneszánsz virágénekeket énekel Isten házában és szabad ege alatt. Gyűjtő utakra a csángók földjére utazott, Pécsett és Budapesten egyetemistákat oktatott, a Néprajzi Múzeumban Bartók Béla, Kodály Zoltán és Lajtha László népdalgyűjtését gondozta, tanulmányozta. Volt, amikor a népművészet ifjú mestereként tűntették ki, s volt, amikor ő lett az év énekese. Mostanában olyan négyrészes lemezsorozat összeállítása foglalkoztatja, amely az emberi hang, az ének, a zene gyógyító erejét tanúsítja. A sorozat első részét, az Égi hang című Lovász Irén-produkciót a héten mutatták be a budapesti Szent István-bazilikában. (LEAD)

Magyar Nemzet: Gyanús a világnak mostanság a több műfajú ember, kiváltképpen, ha többgyermekes családanya az illető. Gondolom, a nemzetközi hírnévnek örvendő Lovász Irént, három kisgyermek édesanyját is megszólták már párszor amiatt, hogy néprajzkutatóként az előadó-művészetben is kipróbálta magát. A hírlapírót azonban csak a kíváncsiság hajtja, hogy megtudakolja, hogyan fér meg egymással a két teljes embert követelő pálya, a tudósi és az énekesi ambíciók?  Egyáltalán, honnan származik az elgondolás, hogy a kettőt egyszerre kellene művelnie?

Siófokon, a Perczel Mór Gimnázium angol tagozatos osztályában tanultam – kezdi a történetét Lovász Irén. – Kis gimnazistaként is tudtam, hogy bölcsész akarok lenni, de azt is súgta belülről valami, hogy énekeljen ez a lány.

Magyar Nemzet: A 70-es évek végén – többek között a televíziós vetélkedőknek köszönhetően – nem is lehetett egyszerű eldönteni, hogy mit énekeljen az a lány. Népdalt? Műdalt? Operettet? Operát?

Én a családomtól kaptam a dalolás szeretetét. Édesanyám sokat énekelt, örömében, bánatában, munkájában, vígasságában egyaránt. Az ünnepeket énekszóval ülte meg a család. Édesapám neve napján a falu hagyományőrző muzsikusa húzta a mulatós nótákat. A középiskolában pedig Együd Árpádnak, Somogy-ország nagy népdalgyűjtőjének az anyagából szoktam énekelni. Gimnazistaként találkoztam először Domokos Pál Péter és Rajeczky Benjámin Csángó népzene című könyvével, a kórusvezetőm adta a kezembe. A szüleim, persze, a jól ismert Petőfi-szindróma szerint, azt szerették volna, ha valami biztos egzisztenciát jelentő pálya irányába indulok el az érettségi után, az éneklésből nemigen lehet megélni, mondták.

Magyar Nemzet: Művelt és bölcs tanárai a jól kiválasztott „kötelező olvasmányokkal” ezek szerint segítettek megoldani a dilemmát…

Valóban, a bölcsészetet választottam, az irodalom-és nyelvtudományt. A szegedi egyetemre jelentkeztem, fel is vettek, de egyetemi tanulmányaim mellett folyamatosan énekeltem, a szegedi néptánccsoport zenekarának én lettem a szólistája. Az egyetemen nagyszerű tanáraim voltak, egy-kettőre nyilvánvaló lett a számukra az én néprajzos „irányultságom”. Az első nyelvtörténeti órán például kiderült rólam, hogy jól ismerem a csángó nyelvjárást, a tanárom azt mondta, szívesen bemutat Domokos Pál Péternek. Domokos Pál Péter kedvesen eligazított, merre kell elindulnom, ha a moldvai csángók ősi kultúráját személyesen szeretném tanulmányozni. Ilia Mihály pedig az első erdélyi útjaim megszervezésében segédkezett.

Magyar Nemzet: Nem kis kockázatot vállalt az az ifjú magyar (lány!), aki egyedül vágott neki Ceausescu birodalmának, hogy ott a kiszolgáltatottnál is kiszolgáltatottabb csángóság életét közvetlen közelről megismerje.

Álruhát öltöttem, úgy indultam el első gyűjtőútjaimra Erdélybe, majd Moldvába. Arra törekedtem, hogy még véletlenül se nézzenek magyarországi egyetemistának. Nem is gondolta volna senki sem arról a fejkendős, flórharisnyás lányról, aki a csíksomlyói búcsújárók közt bandukolt, hogy a viharkabátja alatt Sony magnó lapul… Az akkoriban főleg székely és csángó hívőkből álló tömegben azután olyan családokhoz próbáltam közeledni, akikről feltételeztem, hogy nem bánják, ha melléjük csapódom az otthonukhoz visszavezető úton. Sikerült is egy konspirációra kész pusztinai családra akadnom. Megállapodtam velük, hogy én vagyok az ő Csíksomlyón meglelt, „csíkszeredai rokonuk”. Azért beszélek kicsit magyarosabban, mint ők, és azért nem beszélek románul, mert kisgyermek korom óta Csíkszeredán élek. Kiválóan működött a még idehaza kidolgozott akció, az első próbatételt a szegedi egyetemistának a bákói vasútállomáson töltött éjszaka jelentette. Ott feküdtünk hajnali háromkor a puszta földön, és senki nem tudta, mikor lesz busz hazafele. Miért nem kérdezzük meg, mikor indítanak autóbuszjáratot? – okvetetlenkedtem. Nem úgy van az, mondták a „rokonaim”, amikor akarják, majd elindítják. Rá kellett ébrednem, ezen a vidéken már nem érvényes az én logikám. Meg kellett értenem, hogy a bákói éjszakában a buszsofőr az úr, a búcsúsok, Mária kegyelmével, segítő erejével feltöltődött csángó magyarok jámboran tűrték a kiszolgáltatottságukat. Tudomásul vették, hogy akkor indulhatnak hazafelé, amikor a sofőr felébred, kényelmesen megreggelizik, megeszi a szalonnáját… Istenem, morogtam magamban, a bákói sötétségben, más akkor se jönne el ide, ha fizetnének neki, én meg az ösztöndíjamat költöm erre. Sőt, nem is csak az ösztöndíjamat költöm, de azt a pénzecskét is, amit édesanyám azért küldött nekem, hogy autóvezetői tanfolyamra beiratkozhassak…

Magyar Nemzet: Amikor 1991-ben, II. János Pál legelső magyarországi útja alkalmával népviseletbe öltözött csángó sereg érkezett Budapestre, hogy magyar papot kérjenek a szentatyától, én bizony, szégyen, de igaz, magyartanárként és római katolikus létemre sem a szavukat, sem az imádságukat, szent énekeiket nem értettem. A protestáns Lovász Irénnek nem voltak kommunikációs gondjai, amikor csángó felebarátai közé került?

Az erre a kérdésre adható válaszomnak az empátia a kulcsszava. Az a különös adomány, hogy azonnal bele tudtam élni magamat az ő helyzetükbe, lelki állapotukba. Annyira szerettem volna megérteni őket, oly nagyon akartam azonosulni velük, hogy ez a vágyam minden nehézségen átsegített. Az igazsághoz, persze, az is hozzátartozik, hogy mire én a csángók földjére először eljutottam, az egyetemen már komolyan foglalkoztam a nyelvjárásokkal és azzal az archaikus magyar kultúrával, amelynek a csángó hagyományvilág a számomra legígéretesebb megnyilvánulási formája. Ami pedig a vallásosságukat, katolikus hitüket illeti, az iránt is nagyon nyitott voltam. Tudva tudtam, hogy ebben a kultúrában a magyarság és a katolicizmus szorosan összefügg, aki magyar, az Szűz Máriát tiszteli, aki pedig Szűz Máriát tiszteli, a csiksomlyói búcsún töltekezik fel, évente egyszer, egész esztendőre, hitből és magyarságtudatból egyaránt. Meg akartam érteni, és megtanultam tisztelni, hogy az archaikus magyar világképnek milyen fontos része a Mária-kultusz. Kutatási területemnek, a szakrális magyar népköltészetnek – amelyről örömmel mondhatom: immár nem csak nyomtatott formában ismerhető meg, de hangzó anyagként is – a gyógyító, védelmező szereppel felruházott Szűz Mária, a Patrona Hungariae, mindnyájunk édesanyja a középpontjában helyezkedik el.

Magyar Nemzet: Szavaiból kitűnik, milyen meghatározóak voltak, méghozzá életre szólóan az első gyűjtési élményei.

S nem is csak a néprajzkutató és az énekes számára! Lehet, hogy egyesek csak mosolyognak rajta, engem azonban még ma is büszkeséggel tölt el, hogy magányos erdélyi útjaimon soha nem buktam le, és főleg, nem buktattam le senkit sem az ott élők közül. Tudtam vigyázni az anyagra is, amit összegyűjtöttem. (Kazettáimat hiánytalanul hazahoztam, gyűjtéseimet a Néprajzi Múzeumban is őrzik, és megvan természetesen itthon is, a saját archívumomban valamennyi.) Igaz, vigyáztak is a csíkszeredai rokonlányra, akik a házukba fogadták. Kézről kézre adtak, sohase hagytak magamra. Voltak olyan helyzetek, amikor majdnem kiderült, hogy nem az vagyok, akinek hisznek. Egyszer egy esküvőre voltam hivatalos a házigazdáimmal együtt. Viseletet is választhattam magamnak, azt mondták, amit az ünnep alkalmával magamra öltök, haza is hozhatom. No, én erre egy fekete geometrikus ornamentikával díszített ruhát választottam, hiába mondták vendéglátóim, jobb lenne magának angyalom, a nagyrózsás, hiszen még olyan fiatalka, a néprajzos leánynak az archaikus minta kellett. Nem értettem, miért bámulnak rám a falubeliek a templomba menet. Kiderült, hogy ilyen ruhát csak az özvegyek szoktak magukra ölteni. Találgatta is az esküvő népe, hogy a csíkszeredai rokon lány özvegy volna? Mire a templomhoz értünk, már tudtam, nem szabad bemennem Isten házába, ha ott van egy szekus, már pedig erre számítani lehetett, még utóbb feltűnik neki az én „korai özvegységem”. Foglalkozni kezd velem, és akkor vége az én gondosan felépített szerepemnek. Más alkalommal meg a somoskai templomban, amikor egy halotti szertartást akartam végignézni, a kiterített halott látványától vagy mástól, nem tudom, rosszul lettem. Efféle gyengeség egy jó rokonnal aligha eshetett volna meg, még jó, hogy volt, aki kézbe kapott és kivitt a friss levegőre. Kérdéséhez visszakanyarodva: elmondhatatlanul sokat tanultam ezeken az útjaimon, nem csak a repertoárom gazdagodott, a stílusom csiszolódott általuk, hanem az emberismeretem is. Hatásukat már Szegeden érzékeltem, ahol több diavetítéssel illusztrált előadást is tartottam csángóföldön felcsipegetett tapasztalataimról, és a környezetem szép fokozatosan kezdte megérteni, mi az, amire a Lovász Irén nevű „flúgos csaj” az életét felteszi.

Magyar Nemzet: Az alföldi egyetemi városban tehát elismerték, de hogyan tudta „bevenni” a hazai tudományosság fellegvárát, Budapestet?

Amikor a diploma megszerzése után a fővárosba kerültem, a népzenekutató Vikár László óráit kezdtem el látogatni a Zeneakadémián. Vikár tanár úr küldött el a népi vallásossággal, szakrális szövegfolklórral foglalkozó Erdélyi Zsuzsannához, akivel első találkozásunk alkalmával szövetséget kötöttünk. Tudsz-e blattolni, aranyos fiam, Erdélyi Zsuzsanna ezzel a kérdéssel fogadott. Egy XIV. századi olasz laudát tett elém, Dove vai, Madonna mia, kezdtem énekelni, először a gyűjtőjének, Erdélyi Zsuzsannának, másnap pedig már nagy nyilvánosság előtt: Hová mész, Szűzanyám,/ Az úton egymagadban?/ Fiacskámat keresem,/ Három napja nem lelem… Munkakapcsolatunknak ez volt a nyitánya, a Hegyet hágék hangzóanyagának pedig már én lehettem a szerkesztője. Közben természetesen végighallgattam Erdélyi Zsuzsanna összes gyűjtését. Igen-igen sokat tanultam tőle, emberséget is, nem csak néprajztudományt. Néhány helyre maga vitt el, Madarasra például, egy látó asszonyhoz, meg a palócföldi, fedémesi Margit nénihez… Ez az asszony vagy negyed századdal találkozásunk előtt súlyosan megbetegedett, fél teste megbénult, és ebben a fizikailag is korlátozott helyzetében, írógépét egy ujjal pötyögtetve, rögzítette mindazt, amire az elődeitől átvett népdalkincsből emlékezett. Kezdetben csak mentette, később pedig rendszerezte a tudását, egyrészt, hogy ha mennie kell, ezt a gazdag kincset ne vigye magával, másrészt, mert hitt a hagyomány gyógyító erejében. Azt mondta, Mária alakja sokat segített rajta. Ha Máriácska oly sokat szenvedett az ő fiáért, akkor ő miért ne tudná elviselni testi kínjait.

Magyar Nemzet: Lehet, hogy a fedémesi Margit néni az inspirátora, ötletadó gazdája legújabb énekesi törekvésének, hogy tudniillik négyrészes sorozatban adja közre a gyógyító erejű népi énekeket?

Már az Erdélyi Zsuzsanna által gyűjtött népköltészeti anyag tanulmányozása közben is folyton folyvást az foglalkoztatott, mire használják az emberek a szakrális szövegeket. Aztán rádöbbentem, azért, mert hatékonyak. Mert bizonyos szövegeknek már a kimondásakor is megvalósulni látszanak a reményeik. „Aki ezt az imádságot elmondja, annak hét halálos bűne megbocsáttatik…” „Megnyílik előtte a mennyország kapuja…” „Úgy megüdvözül, mint a ma született gyermek”. A modern nyelvfilozófiai iskolák számára sem ismeretlen jelenség ez, követőik azt állítják, hogy vannak olyan nyelvi megnyilatkozások, amelyekkel valóságot lehet teremteni. Ezt az tézist az 1960-as évek végén hozták nyilvánosságra, a parasztemberek viszont időtlen idők óta ismerik. A természet-közeli ember mindenütt a világban hisz abban, hogy a kimondott szónak ereje van. Gyógyító ereje is, olykor még élet-halál helyzetekben is.

Magyar Nemzet: És, talán még akkor is, amikor tehetetlennek bizonyul az orvostudomány?

A hagyományos kultúrákban, így a magyar népköltészetben is számos olyan szöveg és dallam ismeretes, amelyeknek a segítségével, elmondásukkal, eléneklésükkel, a test és a lélek gyógyítását segítették az emberek. Az asszonyok – főleg. A szakralitás pedig a világ rendjének, egységének és egyensúlyának a fenntartását szolgálja mindenütt, mióta világ a világ. Az évkör pontosan visszatérő menetének – a keresztény karácsony, húsvét, pünkösd ünnepének – megfelelően ismételt énekek ennek a rendnek, egységnek és egyensúlynak a fenntartásán munkálkodik. Az Égi hanggal induló sorozat (amelynek a további három része a Női hang, Belső hang és Gyógyító hang címet kapja) arra tesz kísérletet, hogy a hagyományos kultúráktól és a természettől egyre inkább elszakadó modern emberek, modern társadalmak lelki egészségét istápolja. Őrizze, gyógyítsa, kinek mire van szüksége.

Magyar Nemzet: Volt muzeológus Budapesten, egyetemi oktató Pécsett, kandidátus és a népművészet ifjú mestere, az év énekese, televíziós műsorvezető, énekelt az ulmi dómban, a budai Mátyás templomban, szabad téren és falusi oltárok előtt, több tudományos publikációval és tucatnyi zenei kiadvánnyal a háta mögött, tudni lehet, hogy merre tart a néprajzkutató-előadóművész Lovász Irén?

Miután befejeztem az egyetemi tanulmányaimat, tíz éven át, 1984 és 94 között a néprajzkutatás volt az életem. Aztán száznyolcvan fokos fordulatot következett, megszüntették mind a muzeológusi, mind az egyetemi oktatói szerződésemet, elmaradt mellőlem a szaktudomány, viszont a Nemzeti Múzeum millecentenáriumi régészeti kiállításához tőlem kértek kísérőzenét. A Világfa címen lemezen is megjelent összeállítás komoly érdeklődést keltett, átdolgozott változata a Német Kritikusok Díját kapta meg. Azóta az ének tölti ki a mindennapjaimat, és természetesen a három gyermekem. 2003-ban az év legjobb énekesnője címet, a Magyar Rádió eMeRTon díját kaptam meg, mondanom sem kell, milyen boldog voltam vele. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy a misztikus évtizedes forduló, mint 95-ben, 2006-ban is változást hoz az életembe. S csakugyan: most ismét egyetem fogok tanítani, és folytathatom kutatásaimat is az éneklés mellett. Azaz a szintézis évei következnek végre, azt remélem.

Magyar Nemzet, 2006.8.25.