Lovász Irén

2021-ben megkapta a Kossuth-díjat, amely a magyar kultúra művelésének és ápolásának elismeréséért járó legmagasabb magyar állami kitüntetés. Facebook-oldalán óriási megtiszteltetésnek, a legnagyobb elismerésnek nevezte, hogy megkapta a díjat. Mit jelent Önnek pontosan ez a díj?

Pontosan ezt, megtiszteltetést és elismerést. Alkotó ember ennél nagyobb elismerésre nem gondolhat. Olyan szellemi alkotói nagyságok mellé kerülhet a nevem, akikre mindig is felnéztem, és akiktől mindannyian nagyon sokat tanulhatunk, úgyhogy ez tényleg nagyon nagy boldogság számomra.

A díjak talán a legegyértelműbb visszajelzései egy élet munkájának, viszont oktatóként gondolom a hallgatói visszacsatolások más formában, de ugyanúgy fontosak Önnek. Milyen hallgatói visszajelzéseket szokott kapni?

A Kossuth-díj kapcsán néhány hallgatóm kicsit bátortalan volt, hogy szabad-e gratulálniuk, de mindegyik csoportomban kaptam elismerő visszajelzéseket a díjjal kapcsolatban. Többen megkérdezték, hogy lehet idáig eljutni, hogy az ember ilyen elismerésben részesüljön. Az egyetemen sokszor énekelek azokon az óráimon is, amik nem énekórák. A hallgatók tapasztalják, hogy van itt egy furcsa tanárnő, aki még vallásantropológia órán is képes népdalokat énekelni – például a Fellegajtó nyitogató kalotaszegi népdalt. Találok ürügyet arra, hogy egy-egy népdal elhangozzék, belecsempészem az órákba, még ha ez nem is része szorosan a tematikának.

Néhány éve elindítottam egy szabadon választható Népdaléneklés kurzust, amelyre olyan nagy lett az érdeklődés, hogy csökkenteni kellett a létszámot. Ide mindenféle hallgató jár: szabadbölcsészek, holland szakosok, pszichológusok – utóbbiak a Bécsi útról zarándokolnak be „tömegesen” az órára. Az oktatás során is az éneklés lélekgyógyító szerepét hangsúlyozom, évek óta a hazai zeneterapeuta-képzésben is részt veszek. A népdaléneklést a mi bölcsészeink nem művészképzés keretében tanulják, én csak úgy nevezem, hogy ez egy „boldogember-képző” óra. Kezdetben a Tréninghéten tartottam népdaléneklést, és akkora sikere volt, hogy a diákok kérdezték, miért nem lehetne ezt hetente megismételni. Így lett, hogy választható tantárgyként is meghirdettem. Félév végén visszajelzéseket kapok a hallgatóktól arról, hogy mit is csinál az éneklés az emberrel. Például, hogy sikerült ellazulni a sok stresszes, feladatmegoldós szemináriumi munka között. Ez egy olyan másfél óra, amikor a lelke is feltöltődik a hallgatónak, amikor kapcsolatba kerülhet az őseivel, gyökereivel, sőt, a kollektív tudattalannal – ezt írták. A népdalok nagyon sok mindenről tanúskodnak, de nem csak a múltba vezetnek, hanem lehetőséget adnak a mindennapjaink emberibb, teljesebb megélésére. Segítenek a lelki levezető szelepeket megnyitni.

Népdalénekesként, antropológusként mindig hangsúlyozza az éneklés felszabadító erejét, az ének gyógyító voltát. Ezt az állítást más megfogalmazásban úgy hallottam, hogy éneklés közben nem lehet szorongani. Hogyan hat tehát az éneklés az emberi szervezetre?

Igen, fiziológiai alapja is van ennek. Nemcsak arról van szó, hogy lelkileg áteresztjük a testünkön-lelkünkön azt a problémát a dallal, ami bennünk van, tehát projektáljuk a belsőt, kitesszük. Az éneklés fizikailag rezgés, energia, levegőáramlás: voltaképpen az énekléssel, a hangszalagjaink megrezegtetésével a levegő működésbe jön; a rezgéssel harmonizáljuk, stimuláljuk, berezegtetjük, végső soron energizáljuk a testünket. Az énekóráim elején szoktam bevezetésként gyakorolni a hanglétrát, ami egy belső hangmasszázs, amely során hanggal járjuk be a testünket. Az énekés lelki hatását elődeink a hagyományban élvezték és átélték, ők nem jártak pszichiáterhez és nem szedtek antidepresszánst, hanem kiénekelték magukból a bánatot és az örömöt. Egy moldvai-csángó parasztasszony arra a kérdésemre, hogy miért énekel, azt felelte dalolva: „Panaszkodom a seprűnek, a háznak, a négy szeginek, mert az nem mondja senkinek. Panaszkodom fűnek, fának, a fa mondja az ágának, ága mondja lapijának, lapi az egész világnak”.

20 éves voltam, amikor az első népdalgyűjtő utamra elindultam. Meg akartam ismerni, hogyan is hat az emberre az ének. Nem azért mentem, hogy még több népdalt gyűjtsek, mint ami eddig is megvolt, hanem leginkább az antropológiai háttér, a kultúra érdekelt, hogy ki vagy mi tartja fenn az éneklést, hogy miért is olyan jó ez. Lassan kezdem megérteni: erről szól a Gyógyító Hangok lemezsorozatom is, illetve több írásom is megjelent a témában. A zene antropológiai lényege a gyógyítás, alapvetően a lelki gyógyítás, gondűzés a relaxálással, lamentálással, elmerengéssel, meg a szakrális, spirituális kommunikáció. A dalok által van kihez szólni – például a Jóistenhez – ha mondjuk, nem tudom megoldani a problémáimat, erről szól az Én vagyok az, aki nem jó / Fellegajtó nyitogató kezdetű népdal is. Ezt tanítom kommunikáció órán és vallásantropológia órán is. Erről szól a Fellegajtó című lemezem és bizonyos mértékig a Szakrális kommunikáció című könyvem is.

Ez a fellegajtó nyitogató metafora 20 éves korom óta foglalkoztat, próbálom most a hallgatóimnak is átadni, amit már megértettem ezzel kapcsolatban. Tehát az éneklés alapvető szerepe a gyógyítás és a szakrális-spirituális kommunikáció. Aztán persze az ének szórakoztat is, segít a társadalmi kommunikációban is. A magyar néphagyományban számtalan olyan dal van, amit az ember azért énekelt, hogy a lelkét gyógyítsa. Ennek egyik fontos megjelenése és csúcspontja a szakrális ünnepeink ideje. Ezért lett az Égi hang az első a Gyógyító Hangok sorozatban, hiszen az évkör megélése, a nagy ünnepek megünneplése a szakrális népénekekkel, népdalokkal nagyon fontos. Úgy gyógyítja a lelket, hogy időben lecövekeli az embert az évkör menetében, az esztendő rendjében. A szakralitásban élő embernek az ünnep kiemelt jelentőségű. Ahogy az évkör szerinti ünnepeket a dallal megéli az ember, azzal testén-lelkén átengedve a dalt, az ünnep lényegéhez kerül közelebb. Ezzel stabilizálja önmagát az idő kerekében, az idő múlásában is.

A második lemez Belső Hang címmel a négy természeti őselem és ezek bennünk levő energiáit szólítja meg a magyar népdal segítségével. A harmadik lemez, a Női hang arról szól, hogy a nőiség, a nőiségre való felkészítés kislány korunk óta benne van a népdalainkban. A nemi identitás fejlesztése, erősítése szépen támogatható ezekkel az énekekkel. Az életszakaszok természetes változásait is megéneklik a népdalok. Az átmeneti rítusokban mindig meghal egy korábbi minőség, de az énekek segíti a lelki traumákat megélni, átélni és elengedni. A nagy életfordulókon pedig általában a női hang segítette át az embert.

Az elmúlt több mint egy év bőséges okot adhatott és még adhat a szorongásra. A járványhelyzet egyfajta krízishelyzet, amiben szintén segíthetnek a dalok, az éneklés. Az egyetemistákat, fiatalokat hogyan tudja segíteni ebben az embert próbáló helyzetben?

Talán azzal tudtam segíteni, hogy nem adtam fel ezt az énekórát, pedig, ahogyan én tanítom az éneklést, azt nem igazán lehet Teamsen, Zoomon, Skype-on kivitelezni. Az éneklés terápiás hatása pontosan abban rejlik, hogy megtapasztaljuk nemcsak a saját testünk-lelkünk energiáját, hanem a közös rezgéseket, meg a közösség erejét is. A tavaszi félévben viszont éreztem, hogy nem lehet éneklés nélkül élni, tehát valahogy, de meg kell próbálni. A hallgatók is kérték, tehát most újra van ilyen óra, persze össze sem lehet hasonlítani a személyes jelenlétű énekléssel. Nekem is új kihívás volt ennek megvalósítása, hogy milyen új technikákat vezessek be az online népdaléneklésbe. Ebben a helyzetben leginkább egymás után, felelgetősen tanulunk, nem egyszerre éneklünk. Kitartunk az éneklés mellett, szerintem most a Tréninghéten is meg fogjuk csinálni.

Sokat beszéltünk már az éneklésről, ehhez kapcsolódóan viszont sokszor hallani, hogy valaki azt mondja magáról, hogy nem tud énekelni. Létezik ilyen, vagy leginkább gátlásosak vagyunk?

Kodály Zoltán azt mondta, hogy nincs botfülű gyerek és fahangú sem – ezt én is így gondolom. A művészetterápia és a művészetoktatás hozzáállása más ebben a kérdésben. Nekem az a vesszőparipám, hogy a művészetoktatást, a művészettel nevelést, a művészet terápiás és kommunikációs szempontjának figyelembe vételével érdemes csak csinálni. Nem szabad, hogy az énektanítás görcsöt vagy traumát okozzon a gyerekekben – ugye erről szól egy Oscar-díjas filmünk is, a Mindenki. Ez a jelenség tényleg létezik, előfordul bizony, hogy épp énektanárok okoznak traumát az énekléssel kapcsolatban. Sohasem szabadna, hogy az éneklés traumával kapcsolódjon össze – egyik korban sem. A terápiás megközelítés azt mondja, hogy bármilyen hangom van, az a sajátom. Nem az a lényeg, hogy művészi, magas minőséget alakítsunk ki, hanem az önkifejezésben, öngyógyításban, terápiában segítsen. Ezzel kapcsolatban elmondanék egy példát. Egy fiatalasszony azzal keresett meg, hogy nem jön ki hang a torkán, pedig 14 éves koráig nagyon jó énekes volt, és népdalénekes versenyeket nyert, ráadásul egy hagyományőrző vidéken élt. Viszont egyszer kamasz korában a népdaléneklése miatt kicsúfolták, kortársai megszégyenítették őt olyannyira, hogy utána tíz évig nem mert, nem tudott énekelni. Nem jött ki hang a torkán. Első gyermeke megszületésekor jött rá, hogy valami hiányzik: nem tud altatót énekelni a kislányának. Megkeresett engem, végül sikerült feloldani ezt a görcsöt benne, most már a harmadik gyermekének énekel rendszeresen.

Az egyetemen is meg szoktak keresni különböző helyzetekkel, valaki például elmondta, hogy nem énekelt gyerekkora óta, mert nem adott rá lehetőséget az élet. Ezért nagyon jó, hogy itt a Károli Egyetemen lehet énekelni. Nem az éneklés performatív oldala a lényeg, nem produkciókra készülünk. Csak daloljunk! Édesanyáknak is ezt javaslom, mert a csecsemőknek, gyermekeknek a legszebb hang mindig az édesanyjuk hangja. Az éneklés segíti a kötődést, a biztonságérzet kialakulását is.

Intézményi keretek között nem is tanult énekelni? Az Ön esetében akkor őstehetségről beszélhetünk?

Én már magzati korban „megtanultam” énekelni, hiszen édesanyám folyamatosan énekelt nekem. Olyan közegbe születtem bele, ahol ez mindennapos, természetes jelenség volt, hogy mindenki énekel – és jól is énekel körülöttem. A hangok nagyon intenzíven bennem voltak a kezdetektől. 13 éves koromban az óvónéni kérdezte édesanyámtól, hogy járok-e már zeneiskolába, s mivel úgy érzékelte, hogy ez tíz év után is ilyen fontos kérdés az óvónéninek, így másnap elküldött. Klarinétozni tanultam, és itt kaptam az első leírt népdalokat is. Szegedi egyetemista koromban elkezdtem járni magánének órákra, de én már akkor tudatosan készültem arra, hogy csak népdalokat fogok énekelni. Nem akartam végigénekelni a zenetörténetet, és nem akartam, hogy a bel canto1 énekstílussal az én hangomat átformálják, kifinomítsák, mert tudtam, hogy sosem fogok sem áriákat, sem Schubert-dalokat énekelni zongorakísérettel. Sikerült olyan énektanárt találni, aki ezt elfogadta: Szél Pálné, hálás vagyok ezért neki. Megfogadtam, hogy a zenetörténetben csak a reneszánsz énekekig fogok elmenni – a reneszánsz az utolsó olyan korszak, amikor még a hagyományos éneklés jelen van. Nem akartam tanult hangú énekes lenni – énektanárhoz azért jártam, hogy a hangterjedelmet, a színpadi állóképességemet növeljük. Az éneklésben – ősanyáim mellett – a parasztasszonyok voltak a legfontosabb mestereim. Az éneklés nekem sosem volt produkció kérdése, hanem leginkább életmód, a levegőhöz hasonló éltető erő.

Oktatóként, művészként mindig átad magából valamit a hallgatóság, a közönség részére. Természetesen részben mindig vissza is kap ezekből az előadásokból, fellépésekből, mégis ezen túl Ön miből merít erőt, inspirációt, miből tud töltekezni?

A hallgatóim mindig fontos visszacsatolások, amikor érzem, hogy ez most egy jó óra volt, olyan, mint egy jó koncert után, vannak még utórezgései, mint a vízbedobott kavicsnak. A katarzist a művészettel természetesen sokkal könnyebb elérni, mint a tudománnyal és a tanítással.  Az a nagy kegyelem, amikor a katarzis meg tud jelenni a katedrán is. Rendkívül inspiráló, amikor azt érzem, hogy elindítottam valamit a hallgatók fejében. Ez valóban nagy erő, ezért is csinálja az ember. Az egyetemi oktatás lényege pont ez kell, hogy legyen. Sajnos sokan ma csak a papírért járnak egyetemre, hogy a munkaerőpiacra megszerezzék a képesítést, de szerencsére vannak olyan csillogó szempárú, érdeklődő hallgatók is, akik azért járnak ide, hogy a tanulással másképp lássák, megértsék a saját világukat, és fejlődjenek szellemileg, lelkileg. Értük érdemes.

A természet is fel tud tölteni. Rendszeresen járom az erdőt, mezőt, és merítem az erőt a földből, vízből, az elemekből, mindezeket pedig vissza is forgatom a műveimbe, a lemezeimbe, meg a tanításomba is. Természetesen a három gyermekem is öröm és feltöltődés számomra.

Jelenleg milyen projekten dolgozik?

Az egyetem támogatásával egy Hang – test – lélek tematikájú kutatáson dolgozom, érdekel az emberi hang működése az akusztikus térben, a terápiában és a néphagyományban. A gyimesi csángóknál végeztem nemrég egy terepmunkát, és megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy az emberi hanggal mondott gyógyító imádságok, archaikus szövegek még mindig mennyire jelen vannak ott a mindennapokban. Ennek a nagyobb kutatásnak része az archeoakusztika is, amely az ősi szakrális terekben levő emberi hanghasználatot vizsgálja. Vallásantropológiai kutatásaim egy különös székelyföldi jelenésre is kiterjednek. Mindez a Szakrális kommunikáció című könyvem továbbgondolásának és folytatásának is tekinthető.

Utolsó kérdésként visszakanyarodnék az elejére. Kossuth-díjas művészként, kutatóként, oktatóként, ha visszatekint életpályájára, akkor mi az, amire szakmailag a legbüszkébb?

Nehéz szó nekem ez a büszkeség, mert nem tartozik bele az aktív önszótáramba. Az életutam göröngyös volt, de bármit is csináltam életemben, mindig úgy éreztem, hogy tettem a dolgomat, talán vezetve voltam. Visszatekintve az életutamra egy dolog biztos – és ezt nagy kegyelemnek tartom –, hogy minden úgy alakult, ahogy lennie kellett, bár ezt nem mindig láttam így. Az én néprajzos mesterem – Erdélyi Zsuzsanna – mondta, hogy majd az idő kipörgeti aranyos fiam, és a zsinórpadlásról mindig azt az embert teszi oda eléd a nagy rendező, akit éppen kell. Ma már tudom, hogy ez így van. Már látom, hogy mi miért volt, látom a mestereket, segítőket, de az akadályozókat is, és mindet meg tudom köszönni. Meg tudom köszönni az irányítást, de az akadályozókat is, akik akkor úgy tűnt, hátráltatják, megtörik a pályámat, voltaképpen segítettek megtalálni a saját utamat.

Sokat kérdezték, hogyan lehet összeegyeztetni a művészetet és a tudományt, illetve a három gyerek felnevelését, de attól még, hogy egy út nincs kitaposva, nem biztos, hogy nem járható. Az én életutam leginkább az integritással jellemezhető, azzal, hogy sikerült ezeket a területeket kombinálnom. Ez nem erény feltétlenül, nekem ez így jött, így adatott. Szakmailag lehet valami úttörő – egyesek szerint a Szakrális kommunikáció könyv és a Világfa CD is talán ilyen –, de nálam ez nem a büszkeséggel kapcsolódik össze.  Ez inkább kegyelem, hogy hogy talán úgy láthattam és hallhattam valamit, amit épp akkor más nem, vagy nem úgy, és megadatott, hogy ezt meg is mutathatom. „Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen…” A Kossuth-díj és a hála is az ősöké. Az ősanyáim, ősapáim hangját én csak felerősítettem, artikuláltam, és csak hozzáadtam a magamét. A tudományban is elődeimé a dicsőség, akik gondolatain fejlődve, továbbgondolva eljutottam oda, hogy én is meg tudtam fogalmazni valamit. Mindezért a kegyelemért Istené a dicsőség! Soli Deo Gloria!