Lovász Irén

– Hozzám a legközelebb a szeretet és a felelősségvállalás áll, a kettő együtt. Azért gondolom így, mert szerintem a szeretetben benne kell hogy legyen a másik emberért és a környezetért való felelősség is. Az ember mérhetetlen önpusztítást végez maga körül, amivel nemcsak a maga egészségét vagy mondjuk idegrendszerét veszélyezteti, hanem a környezetének is szenvednie kell miatta. Például a dohányzással, a káros gázok kibocsátásával, nem beszélve a káros zajok kibocsátásáról. Az akusztikus szemét kérdése egyik fontos vesszőparipám, tulajdonképpen ez ellen harcolok a magam módján a hétköznapi életemben is. Véleményem szerint ez is a felelősség kérdéséhez tartozik. Tegnap például, itt, egy nagyon csendes kis utcán, a Hilton-kert alatt jött velem szemben ezerrel egy kis teherautó, amiből úgy üvöltött a zene, hogy remegtek a házak. Nem tudom, mi visz rá egy embert arra, hogy ilyen módon váljon közömbössé, agresszívvá, és behatoljon más ember intim szférájába. Nem kell hogy szeressen engem ez az ember, de érezzen felelősséget a másik ember iránt.

– Gyógyító hangok címmel indított el a közelmúltban egy gyönyörű CD-sorozatot. Maga a cím is elgondolkodtató. Köztudomású, hogy a csend gyógyít, és bizonyos hangok, dallamok is nyugtatólag hatnak az idegrendszerre. A cím alapján akár fizikai gyógyításra is gondolhatunk.

– Amennyiben az ember testi-lelki egységét valljuk, igen. A világon minden rezgésekből áll. Az emberi hangszalag is egy rezgő műszer, amelynek a segítségével az egész test – mint egy rezonáns üreg – hangszerként van jelen, másrészt pedig a befogadó közeg, a helyszín a maga akusztikájával felerősíti ezeket az rezgéseket. Amikor az ember létrehozza a zenét, akkor nemcsak csinálja, hanem be is fogadja. Ezért gondolom, hogy az éneklés maga – amikor az ember a legősibb húros hangszert, a saját hangszalagjait alkalmazza – kétszeres haszon. Önmaga alkotja a hangot, és élvezi is annak előnyeit. Tulajdonképpen a rezgések harmonizálása az, amikor a hangszalag és a testünk együttműködése során létrejön a harmónia. Ezzel tulajdonképpen a nem harmonikus rezgéseket képesek vagyunk harmonikusakká alakítani. Adott esetben, ha a testben diszharmonikus rezgések keletkeznek, előidézhetnek beteg gócokat, rosszindulatú daganatokat, ahogy ezt a keleti orvostudomány is vallja. Ezeket képesek a „gyógyító hangok” harmóniába rendezni. Ez is már egy lépés az egészség érdekében.

– A zene lelki, mentálhigiénés funkcióját hogyan ismerte fel?

– Az emberek egyetemes, ősi megnyilatkozásai a nyelvtől a zenéig, a vallások szimbolikus megnyilatkozásáig, mindig is izgattak. A hang mindenhol van és egyetemes. Mint énekesnő folyamatosan kaptam visszajelzéseket arról, hogy az éneklésem milyen különös hatást vált ki az emberekből, függetlenül attól, hogy értik-e a szövegeket, vagy sem. Igyekeztem nagy műgonddal válogatni a szövegeimet, mégis, olyan országokból is kaptam visszajelzéseket, ahol fogalmuk sincs a hallgatóknak arról, hogy miről énekelek. Például, egy német fiú egyik lemezem hatására átfestette a szobáját, vagy egy finn nő felhívott, hogy elmondja, a férje a halálos ágyán az utolsó két hetében csak ezt akarta hallgatni. Az első sokk után elgondolkodtam, tulajdonképpen mi is történik itt, és arra a következtetésre jutottam, hogy nem rólam van itt szó, hanem az őszinte és természetes emberi hang nagyon elemi hatásáról. Aztán rájöttem, hogy ezzel nekem dolgom van. Pár éve különös, meghatározó zenei élményben volt részem egy Bombay környéki barlangban, az Elefánt-szigetek alatt. Elkezdtem csak dúdolgatni magamnak, és próbálgattam, mi az a frekvencia, ahol a legerősebben ér el a hang. Olyan akusztikus ereje volt a barlangnak, hogy a hang, a tér és a rezgés ott, akkor revelációerejű élményt adott. A zene tulajdonképpen a fizikai és a lelki húrok interferenciája, együttdolgozása. Ha a fizikai húrok a lelki húrokat úgy érintik meg, hogy neked az a leghatékonyabb, akkor számodra az gyógyító erővel képes hatni. Szerintem csak abban a hitben érdemes élni énekesként és zenészként, hogy léteznek olyan kegyelmi pillanatok, helyzetek, amikor ez megvalósulhat. Én például az Égi hang és a Belső hang című hanglemezeimmel ezt próbáltam megmutatni. Az Égi hang a keresztény hagyományban megélt ünnepek, és a régi magyar népdalok, népénekek erejéről szól. A Belső hang című lemezen a magyar népdalok más aspektusát próbálom felfejteni: a négy természeti őselemmel való kapcsolatáról szól, amely a dalolás vallások, kultúrák fölötti egyetemes hatását, érvényességét mutatja.

– Nemcsak érzi és a művészet nyelvére fordítja a zenét, hanem magas szintű szakértője is hivatásának.

– Az én jobb és bal agyféltekém örök vitában van egymással. Egyes élethelyzetekben az egyik fölülkerekedik a másikon. Volt az életemnek olyan szakasza 1985–95-ig, amikor egyetemen tanítottam, kutattam, nemzetközi konferenciákra jártam, mikor a bal agyfélteke „férfias” attitűdje jellemzett. 1994-ben, amikor megszületett az első gyermekem, komoly váltás történt az étemben, és akkor a jobb agyfélteke dominanciája alakult ki, tehát a nőiség, az anyaság, az intuitív túltengés lett jellemzőbb. Inkább maradtam anya, nő, énekesnő. Ekkor, 1995-ben jelent meg a Világfa című lemezem. Mostanra, a három gyerek mellett – egy fiú, kettő ikerlány – tizenkét szólólemezem született. Úgy gondolom, ezután egy integratív periódus következik, most már talán a magam ura vagyok.

– Mit szeretne leginkább átadni az embereknek a zenéjén keresztül?

– Nehéz ezt röviden összegezni, egy egész életmű foglalja ezt össze. Vannak vezérelvek, amelyek átsütnek minden egyes lemezemen és a koncertjeimen. Elsőként a hagyomány tisztelete. Ez rettenetesen fontos a saját életünk fönntartása szempontjából. Az életünk értékesebb és erősebb lesz, ha az ősök által megismert tudást a természetesség erejével beépítjük az életünkbe. „Gyökereim erősen, gyökereim biztosan tartanak a szélben…” – írtam a Belső hang című lemez mantrájában. E nélkül a létünk bizonytalan, sérülékeny, mert ki van téve mindenféle szélnek.

– Ön szerint van-e esély az értékek visszarendeződésére? Jövőnk kerekei mely irányba forognak? Globálisan hogyan lehetne a világban rendet tenni?

– Biztos, hogy ezzel nem vagyok egyedül, és más kortársam is így látja, szakadék szélére jutott az emberi civilizáció. És itt visszaérkeztünk a beszélgetésünk kiindulópontjához: szeretet és felelősség nélkül nem mehetnek így tovább a civilizáció fogaskerekei. Nem véletlenül alakult ki a jelenlegi válság világviszonylatban, ebből kifolyólag a települések és az egyének szintjén is. Elviselhetetlen már ez a városi lét, a szmog, ez az arctalan embertömeg így egymásra pakolva, gyűlölettel tele. Fájdalmas látni a mozgólépcsőkön közlekedő fásult-közömbös tömeget. Nem mehet ez így tovább. De azt gondolom, hogy vissza fog fordulni még mindez. Egy olyan történelemszemléletben hiszek, amely fölfelé halad, valamilyen korábbi minőséggel érintkezve egy magasabb szintre visz tovább, de ehhez a múlt erényeiből kell merítenie. Azt gondolom, hogy a civilizációnak ezen a végpontján a falvak szerepe fog felértékelődni. Sajnos, ma a magyar falu annyira meg van alázva, le van pusztítva, annyira élhetetlenné vált, hogy kevéssé tűnik vonzónak. Elveszik a vasútállomását, a postáját, az iskoláját. Vissza kell adni a vidéki élet becsületét, és egészséges embereknek természetes értékekkel látni és láttatni a magyar tájat. Sokfelé látjuk, hogy tömegek vágnak neki újra fölfedezni a természetet, mert ez az egyetlen forrása az embernek. Nem mehet tovább ez a plasztik-pláza kultúra, nem élhető tovább, fel fog robbanni. Szívem szerint én is kiköltöznék egy erdő szélére. A madarak ébresztenének, természetes csend venne körül, és nem arra ébrednék, hogy zúgnak a buszok, csapkodják a kaput a lakótársak, füst van és zaj. Nehezen bírja ezt egy énekesmadár.

A teljes cikk elolvasható a magazin március-áprilisi számában. Soós Attila
nyitottszemmel.hu