Lovász Irén

Lovász Irén lakóhelyéről, a Budai Várnegyedről, benne Vizivárosról vall.

http://valasz.hu/pest_budai_latkep/ez-az-en-falum-69433

 
Halász Csilla / 2013.10.17., csütörtök 15:35 /
Robusztus várfalak, magányos fák, megújult műemlék házak és régi lakók emlékei veszik körül Lovász Irén népdalénekest, aki vízivárosi otthonára úgy tekint, mint régi korok történeteinek őrzőjére.

Lovász Irén népdalénekes 26 éve lakik a Vízivárosban, a Halászbástya alatt, szemben a Jezsuita lépcsővel. A balatonszabadi gyermekkor, a siófoki gimnázium, majd a szegedi egyetem utáni önálló életének ez volt az első színtere és mindmáig egyetlen otthona. A fészek, ahová a gyermekei születtek, s ahonnan azzal a tudattal röpülhettek ki reggelente, hogy a védelmet, biztonságot nyújtó hely visszavárja őket.

“Ez az én falum. Itt van az én postám és a patikám a Várban, ahogy fölmegyek a Jezsuita lépcsőn, lent a Batthyány téren az én piacom és az én bankom, itt van az én falusi kultúrházam a Bem rakparton, ahol hetente éneket tanítok, és itt van mellette az én kocsmám, az Andante Borpatika” – mutatja be büszkén vendéglátónk a lakóhelyét.

Mérjük az időt, valóban elég a kezdés előtt pár perccel elindulnia, amikor a Bem rakparton, a Budavári Művelődési Házban – falusi kultúrházában – tart énekórát, a visszaút csak azért hosszabb, mert a 20 és 60 év közötti dalos kedvű lányoknak és asszonyoknak nem mindig akaródzik rögtön hazaindulni, hanem a világ dolgait is szeretnék megbeszélni az énekesnővel, aki “civilben” a Károli Gáspár Református Egyetem docense. Nem csak a művelődési ház elhelyezkedése miatt viseli a dalolókör A Dunánál nevet – Lovász Irénnek régi kedvenc költője József Attila, akivel egy napon született, sőt miatta ment Szegedre, a József Attila Tudományegyetemre is. “Minden születésnapunkon vittem neki virágot a szobrához, és elszavaltam neki A Dunánált” – meséli. Amikor a kultúrház teraszáról lepillantunk a nagy folyóra, már idézi is kedvenc sorait: “már száz ezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen. / Egy pillanat s kész az idő egésze, / mit száz ezer ős szemlélget velem”.

Az énekesnőnek meggyőződése, hogy a magyar népdaloknak gyógyító erejük van, segítik testi egészségünk és lelki harmóniánk fenntartását, ezért is készített lemezsorozatot Gyógyító hangok címmel. “A dalolókör kísérlet mindarra, amit az utóbbi években a népdalok terápiás szerepéről gondolok” – mondja, de az is fontos számára, hogy a hagyományokhoz, az elvesztett gyökereikhez, “öreganyjuk világába” visszavezesse az embereket. Örült, amikor az egyik lány megfogalmazta ezt neki írt levelében: “vége a bicebóca-létnek, hazataláltam”.

És itt a szomszédban a másfajta békét, másfajta nyugalmat árasztó másik törzshelye, az Andante Borpatika, “az én kocsmám az én falumban” – ismétli, amint betérünk. Különösen kedves emlék számára, hogy ő nyithatta itt a kisszínpadot, a pódiumot pár évvel ezelőtt, s azóta is rendszeresen visszajár; szeret itt énekelni. Nyári délutánokon a teraszon üldögél a barátnőivel a kockás abroszos asztalnál, gyönyörködnek a Lánchídban, a hajókban, azon tűnődve, ahogy mennek le s föl, hogy honnan, hova s vajon mit szállíthatnak. Meséli, milyen nehéz lelkileg átkelnie a “nagyvizen”, de hetente kétszer átmegy a túlpartra, a Károli egyetemre, ahol verbális készségeket, szakrális kommunikációt, kulturális antropológiát is oktat.

Innen a Clark Ádám téren átvágva megyünk föl a déli rondellához, a várfal mentén. Rendszeresen jár erre sétálni és futni, de most nagy felújítások vannak. “Szeretem ezeket a robusztus, rusztikus falakat, a lőréseket, amelyeken a Dunára lehet látni, középkori hangulatot idéznek” – lelkesedik. A rondella fölött van egy fa, ahol tornázni szokott. “A kedvencem ez a magányos fa, futás közben megállok, itt szoktam gyakorlatot végezni. Látom innen a Gellért-hegyet, a Dunát, hátam mögött a várfal – szeretem, amikor a kultúra meg a natura találkozik” – mondja.

A Tóth Árpád sétányra indulunk, de útközben számtalan olyan helyszínt találunk, amelyekhez köze van Lovász Irénnek. Friss diplomásként a Széchényi Könyvtárban dolgozott pár évig, a Mátyás-templomban mutatta be az Égi hang című lemezét 2006-ban, énekelt a Szent István-szobornál, de a Budapesti Történeti Múzeum gyönyörű gótikus termében is. Ikerlányai ide jártak óvodába a Dísz térre, “csoportjuk Batthyány grófék hálószobájában kapott helyet” – meséli. Később a Tárnok utcai általános iskolába járt mindhárom gyermeke, amely az Esterházy-palota romjaira épült 1969-ben, udvarán Melocco Miklós Mátyás-szobra.

A Tóth Árpád sétány azért olyan fontos, mert huszonhat éve része az életének. “Amikor várandós voltam a gyerekekkel, már akkor rendszeresen jártam ide sétálni, vannak abból a korszakból pocakos képeim. Mikor megszülettek, a babakocsit itt tologattam, itt kezdtek el járni, tipegni a várfal mentén, a sétányon. Később az óvoda után is odamentünk, a lábbal hajtós biciklit is itt próbálták ki először, a rollert is itt nyúzták. Iskola után is mindig kijöttünk, ősszel gesztenye Gusztikat gyártottunk, tavasszal a virágzó fákban gyönyörködtünk” – sorolja az emlékeket. Azóta is följár, vagy sétálni, vagy futni. Szerinte gyönyörű tud lenni tavasszal. Minden generáció megtalálható itt, a kisgyerekesek, a szerelmes párok, az idősek, a kutyások, a biciklisek, a rolleresek. “Szeretem nézni, ahogy a gesztenye virágzik és rügyezik tavasszal. Figyelem, el akarom kapni a pillanatot, amikor a gesztenyerügy kifakad. Már nagyon közel vagyok hozzá” – meséli.

A Várhegyről leereszkedve a Kapucinus utca 9-es számú házhoz tartunk, a most felújított műemlék épület azért is olyan kedves Lovász Irénnek, mert az önkormányzat felkérésére ő is fellépett a megnyitón, a kerületben élő Sebő Ferenccel és Török Ádámmal együtt. “Nagyon el volt hanyagolva ez a szép középkori ház, hajléktalanok lakták, nagyon jó, hogy sikerült megmenteni, és így megszépült. Méltó az egész környék sajátos hangulatához” – mondja. Majd lesétálunk ismét a Duna-partra, hogy körbejárjuk a Szilágyi Dezső téri református templomot. Még egy helyszín, amely a család életében központi szerepet játszik. Mindhárom gyereke itt konfirmált, ide járt cserkészetre Kristóf, Juli és Panni – utóbbi itt cserkész őrsvezető.

Majd hogy a kör bezáruljon, visszamegyünk a Jezsuita lépcsőhöz, át a megszépült Corvin téren, fel a különleges hangulatú lépcsőkön, elhaladva a nemrég felújított Szalag utcai középkori házak előtt, fel a Hunyadi út kereszteződéséig. Történelmi korok találkoznak a helyszínen, van itt a háborús romokra épült modern lakóház, századfordulós épület és barokk palota, és innen indul a Jezsuita lépcső, amelyen Lovász Irén oly sok éven át naponta felsétált a gyerekekkel a Tóth Árpád sétányra. Lovász Irén szerint érdemes egy vízivárosi házat belülről is szemügyre venni, főleg, hogy igen érdekes élettörténetek is kapcsolódnak a lakásokhoz. A szomszédja például egy hajóskapitány volt, aki Regensburgból hozta Magdalena nevezetű feleségét még 1943-ban. S bent aztán meggyőződhetünk róla, hogy a régi mesterek keze munkája lelket ad az otthonnak, a rendkívül kifinomult faragással díszített fa ajtókeretek, az osztott ablaktáblák, az 1906-ban épített Zsolnay cserépkályha éppúgy hozzátartozik Víziváros hangulatához, mint a hajóskapitánytól örökölt, Magyar Királyi Hajózási Részvénytársaság felirattal ellátott likőröspohár, meg a Magda néni és az ostromot vele együtt a pincében átvészelő Bethlen grófné által horgolt csipketerítők, na és az ónémet szekreter, amely az ostrom előtt úszott le a Dunán hozományként Regensburgból.

Maradandó értékek házakban, tárgyakban, amelyek arra emlékeztetnek, hogy érdemes az utókorra hagyni, amit megteremtettünk, mert mindig lesznek, akik megbecsülik.