„A NÉPDALOKAT AZ ANYATEJJEL KAPTAM” – GRAMOFON-INTERJÚ

Sokoldalú énekesnő és tudományos kutató, az ősi népdalokat hitelesen tolmácsolni képes, kísérletező előadó, az emberi hangot gyógyító célokra is alkalmazó terapeuta, aki soha nem megy be olyan utcába, ahol nincsen dolga,…

Gramofon2009tél A népdalokat az anyatejjel kaptam. Interjú Lovász Irénnel

100 -102. oldal

Sokoldalú énekesnő és tudományos kutató.  Az ősi népdalokat hitelesen tolmácsolni képes, kísérletező előadó. Az emberi hangot gyógyító célokra is alkalmazó terapeuta, aki soka nem megy be olyan utcába, ahol nincsen dolga. Következetesen ragaszkodik emberi-művészi alapelveihez, értékrendjéhez. Lovász Irén gyökereiről, a hagyomány erejéről, kutatói-előadói pályafutásáról beszélt a Gramofonnak.

Gramofon: Számos műfajban és stílusban próbáltad ki magad és alkottál maradandót. Lehet még téged tisztán népdalénekesnek titulálni?

Lovász Irén: Talán nem, de nem szeretem a besorolást, az önkorlátozó dobozolást. Régóta zavarban vagyok ennél a kérdésnél. A korlátok, határok, és cimkék mindig kívülről jönnek. Az alkotó ember soha nem dobozolta önmagát, megtették helyette az esztéták, kritikusok, megrendelők, a művészetet áruvá alakító boltosok, akiknek eszköze a dobozolás, az osztályozás. A kreatív ember megy a saját intuíciói, a belső hangja után. Az én helyzetemet még bonyolítja, hogy egy akadémikus pályáról jöttem, a PhD-met akkor védtem, amikor az első lemezemet készítettem. Hogy kulturális antropológus vagyok, a néprajztudomány kandidátusa, bár hozzá tartozik szakmai életrajzomhoz, nem írom ki a koncertplakátjaimra. Énekesnő vagyok egy sajátos tudományos háttérrel, aki mindig feszegette a szakmai és műfaji határokat, és tágította vagy átlépte, ha szűknek érezte őket.

G: Mennyire predesztinált a pályádra, hogy április 11-én születtél?

LI: Jelentőséget tulajdonítottam annak, hogy a költészet napján jöttem a világra, József Attilával egy napon. Olyannyira, hogy Szegedre, az ő nevét viselő egyetemre jelentkeztem. Öt évig tanultam ott, mindig vittem a szobrához virágot a születésnapunkon. Vannak olyan sorai, amelyek „mintha lelkemből folyt volna tova”, máig életvezető sorok számomra. A hagyomány és folytonosság, az ősök és az én viszonya, az időszemlélet, ahogy A Dunánál című versében megjelenik, meghatározó volt számomra. Aztán itt kötöttem ki a Dunánál, a budai Vízivárosban élek.

G: Ez a válaszod a mikor kérdésére. A hol mennyire határozta meg az életed alakulását?

LI: A jósorsom engem a Nagykunságra tett le, de a szüleimmel együtt két évesen elkerültem onnan. Egy somogyi faluban találtam magam, ott nőttem föl, és ez bonyolítja az identitásom kérdését. Kelet és Nyugat, Alföld és Dunántúl „kavarog e szívben”. A családom a mindennapokban hordozta az ősi tudást, én így nem kívülről és kottából ismerkedtem a meg az első népdalokkal, hanem az anyatejjel kaptam őket. Nálunk jeles napokon, de közösen végzett munkák során is daloltak az emberek. Édesanyám mindenre és mindenkor tudott egy odaillő dalt előhívni az emlékezetéből. Ezek a hatások mélyen belém ívódtak.

G: Mikor derült ki, hogy érdemes lenne komolyabban is foglalkoznod a hangoddal?

LI: Az óvó néni mondta hároméves koromban a szüleimnek, hogy Ircsikének jó hallása és különösen szép hangja van, figyeljenek erre a kislányra, és írassák zeneiskolába. Mikor aztán végre beírattak, már csak a klarinét jutott nekem, hősiesen küzdöttem is vele hét évig, majd a helyi női kórusban énekeltem, ahol szólószerepeket kaptam. Kórusvezetőm, Simon Kati mondta, hogy népdalokra termett a hangom, ő indított el az első népdalversenyeken, vele tanulgattam az első lejegyzett népdalokat is. Siófokon angol tagozatos gimnáziumba jártam, és sorra nyertem az idegen nyelvi versenyeket is, és ez komoly dilemmát jelentett a továbbtanulásomnál: bölcsészkarra menjek-e vagy a zenei pályát válasszam. József Attila döntött és győzött. De az ének- és zenetanulást azért nem adtam fel. Egyetemista koromban „áthallgattam” a főiskolára népzeneórákra és zeneelméletre, de magánénekre is jártam. Akkor még nem létezett kreditrendszer, küzdöttem ezért, és elintéztem, hogy átjárhassak más intézményekbe is. Már akkor nyughatatlan voltam, nem elégedtem meg a bölcsész szakjaim alapképzésével, fölvettem különböző szociológiai, filozófiai, művészettörténeti és zenei kurzusokat is. Énektanárom megértette, hogy én népdalénekléssel akarok foglalkozni, ezért nem erőltette a klasszikus hangképzést, és elfogadta, hogy a hangszínemet nem akarom megváltoztatni. Azóta sem mentem bele soha olyan utcába, amiről éreztem, hogy nem való nekem, nem akarom.

G: A honlapodon az szerepel, hogy a Néprajzi Múzeum Népzenei Gyűjteményének tudományos munkatársaként ismerkedtél meg mélyebben Bartók, Kodály és Lajtha gyűjtéseivel.

LI: Így igaz. De főként Erdélyi Zsuzsanna archaikus szakrális gyűjtése foglalkoztatott, ő a néprajzos mesterem. Az ő munkája inspirált a szakrális népköltészettel való kutatásomban, a disszertációm is ebből nőtt ki. Közben jártam a Zeneakadémiára Vikár tanár úr népzene óráira. Még diákkoromban bekapcsolódtam a táncház mozgalomba, énekeltem a Téka együttessel. Akkor kezdtem Erdélyben és Moldvába járni. Domokos Pál Péter bácsi, aki mindent tudott a moldvai csángókról, sokat segített. 1980-ban, a Ceauşescu-rezsim tetőpontján álruhában, egy átlagos romániai gyári munkásnő imidzsét idéző öltözékben, kicsi román nyelvi alapozás után indultam el a csíksomlyói búcsún keresztül első moldvai utamra. A sötétkék orkándzsekim alatt ott lapult a magnóm is, amivel a felvételeket készítettem. A helyiek egymás közt bújtatgattak a hatóságok elől. Azoknak az utaknak óriási a jelentősége mind énekesi, mind emberi életutamban. Ezekből az élményekből is táplálkozott a Világfa, első szólólemezem, amit Hortobágyi Lászlóval csináltam 1995-ben. Épp most készítettük el a remix változatát, mert máig aktuálisnak bizonyult. Úgy vélem, a hagyományokat nem vitrinbe kell zárni, hanem megismerve azt, tisztelve és becsülve értékeit, használni és alkalmazva tovább éltetni. Nem a hagyományt kell menteni, hanem önmagunkat a hagyomány erejével. Örülök, hogy a hazai világzene létrejöttében számos kiváló kollégával együtt nekem is volt szerepem.

G: Veled együtt többen is az autentikus népzenétől jutottak el a world music-hoz, de azok a fiatalok, akik már a ti világzenéteken nőttek föl, visszatalálhatnak a gyökerekhez?

LI: Ha jól csináljuk, akkor van visszaút. Valójában ez a minőség mutatója. Akkor jó egy népzenei feldolgozás, ha a tiszta forrást úgy hordozza magában, hogy az bármikor lefejthető és megmutatható legyen. A hiteles előadónak mindig meg kell tudnia mutatni az eredetit is. Annyira nem lehet elvetemült a feldolgozás, hogy ne lehessen ráismerni a forrásra. Szóljon a mai hallgatóknak, tükrözze az előadó egyéniségét, de az énekes tudja elénekelni a dalt úgy is, mint a parasztasszonyok. Legalábbis törekednie kell rá.

G: Lemezeid a Világfától a Szerelmes virágig alkotnak valamiféle ívet? Tudatosan épülnek egymásra, vagy csak mindig mentél abba az irányba, ami épp érdekelt?

LI: A népzene bátor és szuverén megközelítéséből született Világfa című album megdöbbentette a hallgatókat és a szakmát; el sem akartam hinni, hogy nem köveznek meg érte, sőt, pult alól elfogyott a boltokból, és külföldi kiadása komoly díjakat kapott. Ekkor kerültem egy német kiadóhoz, amelyik összehozott Snétberger Ferenccel, a cseh-morva Teagrass együttessel, az észt kortárs zeneszerzővel, Peeter Vahival; ezekből az alkalmi fúziókból nagy sikerű közös lemezek is születtek. Közben német producerem, Ulrich Rützel be akart vinni olyan utcákba is, amelyekbe nem akartam bemenni. Akadtak olyan német és amerikai zeneszerzők, akik várható üzleti sikerekre hivatkozva szétszabdalva, alá dobgépezve meg akarták erőszakolni a dalaimat, de minden ilyen próbálkozásnak ellenálltam. Itthon aztán három szép albumot készítettem a Makám együttessel (Skanzen, 9 Colinda, Szindbád). Ezt követő önállósodásom első eredménye lett a Fellegajtó című lemez 2005-ben. Vagyis éppen tíz évvel a Világfa után új cölöpöket vertem le, új zenekart alapítottam nagyszerű zenészekkel, amellyel azokat a szakrális tartalmakat, amelyeket a másik, a kutatói énemben hordoztam, immár énekesként is felszínre hozhattam. Ez volt az első zenei megfogalmazása annak, amit a könyvemben felvázoltam. Ötvöztük a gregoriánt a régi magyar szakrális népénekekkel, népdalokkal, ezek egymásra hatását próbáltuk kifejezni egy etno-jazz, világzenei környezetben. Ebből következett az új sorozatom, a Gyógyító hangok, amelyet korábban már előre vetített a Lőrinszky Attila nagybőgőssel közös meditatív-improvizatív akusztikus duónk. Az új irányhoz egy indiai élmény vezetett el a reveláció erejével, amikor egy különös akusztikájú Bombay alatti tengeri barlangban dúdolgattam Mizsei Zoltánnal, aki azóta négy lemezen alkotó és segítőtársam. Egyetlen hangban véltük megtalálni azt a frekvenciát, amelyen általában a leghatásosabban rezegtetik a hangszálaikat az emberek ott évezredek óta. Belém hasított a gondolat, hogy a zene fizikai és lelki rezgések együtthatása, és ezekkel a természetes rezgésekkel van dolgom. A Gyógyító hangok sorozatom másik előzménye az volt, hogy régóta kaptam olyan visszajelzéseket, hogy a világ különböző részén sorsfordító, élet-halál helyzetekben használják a hangomat és dalaimat, többen szeretnének ezekre a hangokra szülni vagy meghalni, segítségükkel gyógyulnak és változnak. Az első ijedtség után, később kutatóként is körüljárva kérdést, azt tapasztaltam, hogy a természetes emberi hang egyik legalapvetőbb funkciója pontosan ez, a lelki és testi gyógyítás, a hasznos segítség az élet nagy helyzeteiben. Ez a zene és az emberi hang mindenen túl lévő antropológiai lényege. Az Égi hang c. lemezem a szakrális zene éneklésének gyógyító szerepéről szól, a Belső hang pedig arról, hogy a személyiségünket is alkotó négy természeti őselem hogyan tud kifejeződni a magyar népdalok, és olyan különös hanszerek segítségével, mint az ausztrál didgeridoo, a kelta hárfa, a japán shakuhachi és a magyar hegedű.

G: A sorozat folytatását megelőzte tavaly a Szerelmes virág című albumod.

LI: A Reneszánsz Évben egy olyan crossover lemezt készítettem, amelyen a korabeli népdalokat, virágénekeket, a kéziratos énekeskönyvek dalait és a Balassi-verseket úgy akartam megmutatni, mint egy egységes közköltészet és zenei köznyelv részei. Mai, pezsgő, mégis hiteles régi zenei hangzás volt a cél, amelyben kiváló muzsikusok segítettek. Horváth Kornél és Ágoston Béla kreatív zenei jelenléte virtuóz sziporkáival garantálja a régizene ma is érvényes elevenségét, improvizatív személyességét. Igényes populáris zene lett a reneszánsz korából. A reneszánsz lant és a viola da gamba zenetörténeti hitelességéért pedig Győri István és Szabó Zsolt a felelős. Így együtt zenélünk majd a MÜPA-ban is május 8-án.

G: Jól érzem, hogy a sorsszerűségnek és a transzcendensnek szerepe van az életed alakulásában?

Utólag értelmezve a megtett utat új jelenetősséget kapnak a keresztutak és állomások, a választások, a segítők és akadályozók, mint a népmesékben. Beláthatjuk, hogy a jótündér és a gonosz boszorkány ugyanarra az útra terelt, ugyanazon cél elérését erősítette. Véletlenekről megtudjuk, hogy nem ok nélkül valók. Mindaz, amit a természetfölötti hatalmáról meg a kultúrák mélyén levő egyetemes emberi minőségek örök jelenlétéről gondolok, benne rejlik eddigi és majdani lemezeimben.

Bencsik Gyula interjúja megjelent a GRAMOFON (Klasszikus és Jazz) 2009-2010.téli számában, XIV. évfolyam 4.szám www.gramofon.hu

+36 30 976 7360 • lovasziren1@gmail.com