Kezdőlap

Lovász Irén: Belső hang (Szabó V. László)

Többször meghallgattam, egyedül és mással, autóban és szobában, darabjaiban és egészében és mindig magával ragadott, mindig elvitt, mindig adott. Újból és újból. Hogyan?

A repítésével, a végtelenségével, az önzetlen odaadásával és a mélységes szépségével, a földrezgő didgeridoo megszólalásával, a kéredzkedő felmerülő hanghullámlökéseivel, belesíró szivárvány énekével.

Ez egy sirató remegő hanguszály, karistoló lebegő hangfuldoklás, a létezés negyed hangjainak egymásra-egymásba úszása valahonnan a sztyeppék, a belső ázsiai utak mentéről, kiszáradt és újjáéledő, felszakadozó mesefolyam mélyéről. Beleúszik a sorainkba, a csontjainkba, sokat gondolkodva a soraink felől, ez világon való somogyi bujdosásinkról. Beleúszva a őselektro-remegésbe, a föld fáradtságába hangfolyamon átvilágolva, a befogadásra kitárulva, széttárulkozva, megpihenve, elhalkulva. Elalélva.

Majd pengelépések, vízcseppenések, vízpengések, hangsimogatások, hullacsendes felmerülések és hullám elmerülések, pusztinai forrás vizének csobogása, pillegése, bugyogása és buzogása. Elsimuló, elbúvó hangpatak, pillanások utáni fel-felbukkanás az erdő levelei között, a vízen túli malom tisztásán, túl a lelkek malmának örlődésén, csendes folyásán, remegésén és lecsörgésén. A pillanatok elvesztése, a habpelyhek elreppenése, feltámadó imára remegése túl a vízen, túl a vízen, túl a vízen van egy malom, túl a vízen, túl a vízen … van egy pengetés. Nekem is jut egy cseppnyi remény, egy gyógyító csobogás, bugyogás. A kéredzkedés bele a dalba, a hangok csodásságába, negyed és fél hangok közé, könyörgés a hangok közé, melyek egyre inkább elfolynak, elfolydogálnak, elcsendesednek, eltemetődnek magában a hangban, a tűnődésben, a vízalámerülésben.

Tisztító tűzvonó belerántás, artikulátlan belehúzás, fel-felröppenése a tűzkakasának, repkedése a válaszhangnak, a hegedű vonójával való együttregélés, a tűz egyre mélyebbről és mélyebbről jővő válasza. A hegedűhang, a hegedűvonó, a hangvonó csalogatta szemed sugara, csalogató hangvonó általbukása a hangokon, virtuóz forgása önön-maga körött, egyen egy maga fölött. Hang-nyerítése a puszta tüzelő kőrissárgájának, lobogó tűzkutya világtűzvirág hörgése, sikolyba készülő hang lululázása, a hegedű vonójára, húrjára sikoltása. Megálló hegedű-várakozás, emberhang csend-várakozás, majd a vonó egymagán, önön-magán való játéka. Játéka a hegedű vékonyán, a tűz véknyáján, a vadló farokszálán, a madár repke szárnyán. A farokhúr pengése, rángatása, alig hallható táncoltatása, pengetgetése. Égése és parázslása a hangtűznek, a tölgyfa-hölgyfaremegésnek, a sikoly készülődésének, az apró csont-pengetésnek, a kislábujj harapdálása, a térd megkarmolása, a comb megpaskolása, a csípő rengetése, a vonó lengetése, hatalmassá növekedése, őnmagának tetsző vérmes játéka, a készülődő tús-ármány varázsa. Megtorpanó keresgélése egy pontnak, egy mindent lesöprő tűznek… nyelvek szólása, szelek zúgása, leszegett fejű elő-előrohanása, együvébugyogása, együtttáncolása hangnak és vonónak, együvé emelkedő sikoly, elsöprő remegés, artikulátlan lulolgás és hirtelen jött összeesett csendbe botlás.

Halk szellő. Ármány-eső. Lassan fújó hosszi-bamabuszrúd-erdő. Emelkedőt fújnak a Gellérthegy oldali nagy szürke fellegek. Somogy megye felől kisimuló szélfútta hang úszik, kristály hideg szél fútta ének-kántálással megáldva. „Felségednél sorsunk el vagyon rendelve…” csend-más-hang, valami nagyon távoli, kisérteties visszhangvilág, léghang világ, felelgetve egy másik fűzfa hanggal, fel-felszállva a madarak közé. Hanggalamb sereg emelkedése, hangpárok siklása, lágy szellő mássá simítása. Csak fú, csak fú, hogy „Én fölkelék jó reggelt hajnalban”, a reggeli széllel megmosdódák, hajnal-hűvös szóban aranykendőzék… A turbékoló mennyégre nyíló huzat fútta ablaktábla-nyikkanás, felfelé sikló, sikolyként kerengő hang –merengő. Röpke szárnyak suhanása, egymásba fordulása, mélybe repülése, egyedül maradása, együvé válása a maga-maga hangjával, mert csak az van ott és egyedül el-elvegyül a remegésébe, a hajnal csendkeringőjében.

Mélyről induló utolsó tétel. Keresi magát. A helyét. A mélyben, az üstök népének legmélyében, forrongásában, boszorkány hanglöttyök surranásában, eltűnődve merül fel, keresve maga-magát, ez ékezet nélküli talányát, a tétlenség dologtalanságát, a hangtalan hangzás angyal skálázását, hogy kibukkanjon egy zümmögő hang, egy hümmögő dal-folyam. Egy erdőntúli folyó hang foszlány áramlét tűz-földanya hitvallás. Indulásra készen, szárnyai erősek, önmegkántálás, önmormogás, önszuggesztív víztiszta kékség. A kavargó háttérből kiemelkedő sámán-nő-ének, istenanya előbukkanás, magáratalálás, önmegfogalmazás. Hangremegés, mely visszaolvad a mindenségbe, de minden percben benne léve a messzi nap kiemelkedése a hegyek közti völgyek csillogó ködtengeréből. „Napot is szeretem, holdat is szeretem” kiemelkedés a fényes csillag ének hangbölcsőből. Ringatás, illegés – billegés, rezegés és furulálás, kevergés és koválygás a hangmezőrét piciny virágai között, felette köröző önmantra-sas, tiszta vízforrás. Belevonva, beszippantva a kintről hallgatót, dalban együtt repítve, irénezéssel, hegedű-halk sikolyával a meditáló harangvirágok közé. Aztán ismét merő fényhang-folyam, fel-felbukkanó mélyhang-erő, én magam a tengely, én magam a tengely mindenbe beleolvadva. Mantra-szél fú újból és újból, tartva a hegedű sírását, hangmezővirágban tobzódását. Erősített szárnyakkal repít hallgatóként együtt, ebbe a teli tenger folyamba, virág-áramlásba, belesikolytva a hangot, az erőt átadó ajándékozó pillanat-folyamot, melyet a turbékolás-ének-.szárnyak emelnek az égbe, a madár-hegedű-sereg ember hanggal kitámasztva, együttkeringve a hegedű-sírással, az éneknélküliség végtelenségével és ismétlődő emelkedéssel és meg nyugvással, fel-felkéredzkedéssel és beleremegéssel, nekikezdéssel, újbóli és újbóli nekirugaszkodással, elhalkulással csendes sírás-melegedéssel. Csenddel, csenddel, csenddel… Ott lét, itt lét, hol lét, kilét, kivé-lét…

Az Lovász Szirén csodája, beleolvadó gyógyítása, lélekmelengetése, csend-útra-bocsátása, lelkek kötése és egymáshoz engedése. Köszönet érte, még ha csak a dolgát is tette.

Szabó V. László
2007. dec. 6.