Kezdőlap

Gyógyító hangok a Szent István Bazilikában 2008.

Lovász Irén megindító koncertje a Szent István Bazilikában

Pünkösdi ráadáskoncertjén vehette át mindkét aranylemezét Lovász Irén a Bazilikában, ahol a négyrészesre tervezett Gyógyító hangok sorozatának eddig megjelent és rövid időn belül aranylemezzé vált két albumát, az Égi hangot és a Belső hangot mutatta be.

Nem kisebb tabut feszeget Lovász Irén, mint a magyar kollektív tudattalanban rejlő gyógyító erőt, annak a tudásnak a létét, amit egykor a táltosok képviseltek. Lehet persze legyinteni, hogy ez csak babona, de aki beül a Gyógyító hangok valamelyik koncertjére, vagy akár csak felrakja otthon a stúdiófelvételt, valamit óhatatlanul megérez abból az erőből, amely a magyar népzene mélyén szunnyad. Sokszor azoknak a népdaloknak a mélyén, amelyet mindannyian énekeltünk már, ha máshol nem, legalább az iskolai énekórákon vagy az esti tábortüzeknél. Persze ehhez ihletett előadás kell és háttértudás, amely ritkán jár együtt. Lovász Irénben azonban mind a kettő megvan: néprajztudósként pontosan tudja, kik voltak a sámánok, a táltosok, és hogyan épült rá a régi szokásvilágra a kereszténység. Kiválóan ötvözi a sámánkultúrából ismert énektechnikát a magyar népzenével, a gregoriánt a népi hagyománnyal.

Zeneileg rendkívül összetett a két album világa. Egyfelől a hagyományos énektechnikát halljuk, másfelől a kíséret mintha tudatosan kerülné a népzenében megszokott hangszereket. Lovász Irén célja világos: azt a hangzásvilágot szeretné megidézni, amely az adott dallam virágkorában jellemző volt. Ez különösen a jeles napokat feldolgozó Égi hangra igaz, ahol emiatt udut, középkori hárfát, dudát és különböző fúvós hangszereket hallunk, valamint a Voces3 énekegyüttes többszólamú, kolostorokat idéző énekét. A harmóniavilág letisztult, modern feldolgozásban hozza a régies akkordfűzést. Mizsei Zoltán és Ágoston Béla játéka ehhez sokban hozzájárult.

A Belső hang inkább a táltos-hagyományokból indul ki, a négy elem, a föld, víz, tűz, levegő megidézésével, és didgeridooval, hárfával, shakuhachival tágítja ki a horizontot a magyar népzenéből az egész emberiség őstudására. Lovász Irén és társai sosem használják az effekteket öncélúan, és így nem hogy nem terelik el a figyelmet a lényegről, hanem inkább arra irányítják.

Ezek a dallamok bárhol elementáris erővel tudnak hatni, a Bazilikában azonban valósággal életre kelnek. Itt ugyanis lehetetlen elvonatkoztatni a szakrális tértől, a különböző szentek oltárától. Lovász Irén nagyon tudatosan és érzékenyen használta ki ezt a lehetőséget. A közönséget középre ültették, így a templom akusztikája is felerősödött, és a tér maga is hangszerré vált. A muzsikusok folyamatosan mozogtak, a középkor rituális mozgásait idéző formákban, hol párhuzamosan, hol szimmetrikusan, az ének pedig abba az irányba szólt, amerre az adott oltár található. A legmegrázóbb a befejező Boldogasszony anyánk volt, amely alatt spontán, némán felállt a közönség, ahogy himnuszhoz, imához szokás.

(Lovász Irén Pünkösdi ráadáskoncertje, Bazilika, május 18. 20.00) Kiss Eszter Veronika, Magyar Nemzet, 2008. május 27.