Kezdőlap

Az anyahajó szirénje

Amikor meghallgattam Lovász Irén új lemezét, kicsit zavarba jöttem.

A népdalok édességét és a balladák kérlelhetetlenségét egyszerre megszólaltatni képes hangja másképp szólt, mint vártam: egy hangszerként a többi között, belesimulva a hegedű rezgésébe, a hárfa bongásába, s távoli tájak súgó-búgó fúvósainak tekergőző dallamába. Hallottam az ősi népdal szövegét, de a megszokott kristálytiszta hang csak búvópatakként bukkant elő, mert a dallam hol az artikuláció határán táncolt, hol végtelenül hosszan hajlított kiáltásként hangzott. Amikor az éteri és mélységekből szóló hang gazdájához becsöngettem, egy anyuka nyitott ajtót, aki épp befejezte a tökfőzelék főzését.

– Egy szép hétvégét töltöttünk együtt, lovaglással de ma kezdődött a hétköznapi rohanás. Fél hétkor keltünk, mert bérleteket is kellett venni, aztán rohantam a tévébe, majd 11-re jött a fodrász, közben meghozták a Belső hang első példányait, én is épp csak kézbe vettem – a lemezbemutató koncert december 21-én, a Téli Napfordulón lesz a Művészetek Palotájában –, közben ebédet főztem Kristófnak, mert nem fizette be az ebédet. A beszélgetésünk után jön a fotós, utána próba, aztán öttől énekórát, héttől vacsorát, majd jóéjszakát puszit adok. Ezek mára a fontosabb állomások. És persze a gyerekek külön programjai is igényelnek némi szervezést, az angol, a cserkészet, kosárlabda, kajak. De megy a szekér, vagyis a hajó…
(Fölpattan, és a kezében egy megfelezett fatörzsdarabból faragott vitorlást hoz. Fehér vitorlájára piros szívecske van öltögetve.)
– Juli és Panni, faragta. A születésnapjukra kaptam tőlük, amiét világra hoztam őket. Anyahajó. Ők, az ikrek a páros evező, a kormánylapát pedig Kristóf.

– Úgy tűnik, tisztában vannak a hagyományos női szereppel…
Nálunk a női szerepkör elég multifunkcionális. Egyedül nevelem őket már hét éve. Bár nem akarom, hogy ez kívülről látsszon, sokszor nagyon nehéz árral és széllel szemben elérni, hogy menjen az a hajó. De egy idő után megértettem, hogy mindenkinek más az útja.
(Szinte észrevétlenül változik dallá a beszéde.) Sokat gondolkodtam még annak előtte, Felségednél sorsunk el vagyon rendelve. Végül is kiderül, hogy a nehézségeket az út teljesebb bejárásáért kapjuk, és végül épülésünkre válnak. Nehéz volt elfogadni az egyszülős családmodellt. Hagyományos keresztény paraszti erkölcsű családból jöttem, ahol sohasem volt látványos a konfliktus. De van egy pont, amin túl már nem rajtunk múlnak a dolgok. Az embernek nem mindig úgy alakul az élete, ahogy eltervezi. Ezt is el kell fogadni.

– A vidéki madárdalos gyermekkor után most a főváros szívében, lakik, naponta többször átvergődik a zajos, büdös csúcsforgalmon. Megváltoztatta az új környezet?
– Somogyban nőttem föl. Budapestet nehezen szoktam meg, de a Várnegyednek, a Vízivárosnak van egy mikroklímája, kis postával, kis patikával, ismerős szomszédokkal. A kövekből pedig árad a történelem. A természet és ember viszonyának a megbomlása nagy probléma. Nekünk már nem gyakran adatik meg, hogy a földet túrjuk, szagoljuk, gyümölcseit közvetlenül élvezzük. Sok személyes és kollektív betegségnek ez az oka. Az elsőgenerációs értelmiségnek újból meg kell találnia a gyökereit. A város előnyei az információbőség, az elérhetőség, a kapcsolatok, lehetőség is, hogy segíthessek másoknak az emberi hang gyógyító erejével.

– Ez az erő ugyanúgy hat a fülbe dugott zsinóron keresztül, mondjuk a buszon, mint az élet rituálisan meghatározott pillanataiban és helyszínein?
– Nem gondolom, hogy az én zenémet buszon lehet hallgatni, mert külső és belső csend szükséges hozzá. A jó zene szerintem a csend meghosszabbítása, amelyben meghallható az a bizonyos belső hang. Nem tudom megállítani a globalizációs és technokrata folyamatokat, de ha van lehetőségem és tehetségem, akkor úgy érzem, kötelességem, alternatívát adni.

– Zenéjében az archaikus népi dalok keleti motívumokon, gregorián dallamokon, modern hangeffektusokon szűrődnek át. Könnyű eldönteni, hogy a sokféle stílus és hatás kísértés-e vagy kihívás? A kérdés nemcsak a művészet, hanem a mögötte álló filozófia szintjén is felvetődik.
– Weöres Sándor Teljesség Felé című írása diákkorom meghatározó élménye volt. Németh László egyszer azt mondta, mindenkinek joga van minden emberi tapasztalathoz. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy a szél oda fúj, ahova akar, hanem, hogy ha én teremtett része vagyok a mindenségnek, akkor a számomra rendelt időben jogom, sőt talán kötelességem is, szimatolni a különböző életvezetési lehetőségek és filozófiák között. Egy indiai utazás például megváltoztatta az életem, olyan kulturális katarzis ért. Szerintem minden nyugati civilizációban élő embernek meg kellene merítkezni a keleti kultúrák szépségében, mélységében. Aztán majd mindenkinek kipörgeti az idő és a saját élete a maga útját.

– És mi marad a biztos pont?
– A család, a hagyomány. Az, hogy magyar földön születtem, magyarul beszélek, és itt nevelem a gyerekeimet, nagyon fontos. Nem is véletlen, hogy soha nem akartam máshol érni. Veszélyes olyan szabadságban élni, amelyben nincsenek biztos pontok. Mikor a szent Mihály megfújja a trombitát, elő kell állani vagy jóra vagy rosszra. – éneklik a moldvai csángók. A rendíthetetlen erkölcsi oszlop, amelyhez mindig vissza lehet találni nagyon fontos.

– Volt olyan helyzet, hogy nem volt kedve énekelni?
– Inkább olyan, hogy kedvem lett volna, de nem énekelhettem. Gyerekeim például gyakran leintenek, ami nem is csoda, hiszen olyan régóta kapják tőlem az „igét”, hogy ez is a lázadásuknak egyik módja. Kristóf nagy Tankcsapdarajongó. Egyszer megmutatta a Mennyország Tourist c. dal szövegét, és elgondolkodtam, hogy lehet, hogy minden ugyanarról szól, csak más-más csatornákon, más-más stílusban. Nemrég balett-koreográfia készült a Fellegajtó című albumomra. Meghívtam a dalok gyűjtőjét, Erdélyi Zsuzsannát, a bemutatóra. Kortárs balettben látni az archaikus dalokat neki is nagy élmény volt. Legszívesebben Ilon nénit, az analfabéta moldvai parasztasszonyt is magammal vittem volna, aki 98 éves korában az Én fölkelék jó reggel hajnalban kezdetű imádságát adta az előadáshoz, de sajnos, már nem él.

– Mindig az éneklést szerette volna hivatásul?
–Amikor fölvettek a bölcsészkarra, úgy tűnt, hogy hobbi marad. A disszertációmmal egy időben készítettem az első lemezemet, a Világfát, szültem az első gyermekemet, és tíz év után elvesztettem az egyetemi katedrát. Ott álltam friss kandidátusi fokozattal, kisbabával, állás nélkül. Közben a lemezem elnyerte a Német Kritikusok Díját – a mérleg a zene felé billent. Túl sokat foglalkoztam a bal agyféltekémmel, tanultam, publikáltam, okoskodtam. A színpad váltotta föl a katedrát, de az a szellemi út, amit a gyűjtéseimmel, a tanulmányaimmal bejártam, jelen van a zenémben. A mostani lemez sorozat, négy darabja az Égi hang, a Belső hang, a Női hang és a Gyógyító hang az életem szintézise, benne van a néprajzkutatás, a vallásantropológia, a kommunikációelmélet, a népzenegyűjtés is.

– Annak, amit csinál, a harmada is kitöltene egy életet.
– Néha úgy is érzem, hogy a három gyerek felnevelése egyedül önmagában is emberpróbáló feladat. A múltkor koncertem után a Művészetek Palotájából hazaérve Kristóf edzéscucca és a pudingos palacsintakészítés nyomai fogadtak a konyhaasztalon. Már a Bem-rakparton kaptam 11-kor egy telefont, hogy “anya ne nyisd ki a szemed, ha átjössz a konyhán”.

– Vagyis volt idő áthangolódni az anyaszerepre. De gondolom fordítva nehezebb…
– Mielőtt fölgördül a függöny, mindig megejtek egy ellenőrző telefont: Ugye minden rendben? Ugye nem tévéztek? Senkit nem érdekel, hogy én hogy ugrom át egyik szerepemből a másikba, az a lényeg, hogy ahol vagyok, ott teljesen jelen legyek.

Szám Kati írása, Képmás Családi Magazin, 2007. december.