Lovász Irén

Jung Zseni: Csenddé lett című kiállításának megnyitójára 2011. november 17-én, csütörtökön, 18:00 órakor kerül sor a Mai Manó Házban.

A kiállítást megnyitja: Dr. Lovász Irén etnográfus, népdalénekes

A kiállítás kurátora: Kincses Károly fotómuzeológus

A kiállítás megtekinthető: 2011. november 18-tól december 18-ig.

https://cseppek.hu/rendezveny/4258jung-zseni-csendde-lett

https://www.fotoklikk.eu/esemeny/jung-zseni-csendde-lett/
Lovász Irén kiállításmegnyitó szövege mano.hu/ jung zseni

LOVÁSZ IRÉN :
GONDOLATOK JUNG ZSENI: „CSENDDÉ LETT” CÍMŰ KIÁLLÍTÁSA ELÉ
BUDAPEST, MAI MANÓ HÁZ, 2011. NOVEMBER 17.

Miért félünk a csendtől? Így nem halljuk meg belső hangunkat. Pedig szép lassan visszatalálhatnánk a csendességhez. A jó zenét én a csend meghosszabbításának nevezem. Miért ne találhatnánk meg újra a saját hangunkat, mely belső csendességünkből, a saját lelkünkből szól? Legbelsőbb énünk mélyére csak a teljes elcsendesedéssel, befelé fordulással, kontemplációval juthatunk.

Így kezdem a Belső Hang című lemezem előszavát, ami egy meditatív belső utazás, az én legmélyén szunnyadó őserők fölébresztése érdekében. A négy természeti őselem: a föld, víz, tűz, levegő bennünk rejlő energiáinak fölszínre hozása a zene, a harmónia természetes eszközeivel, archaikus magyar folklorszövegek és a világ különböző népeinek ősi hangszerei segítségével történik. A négy elemet megidéző négy tétel egymásutánja egy személyiségfejlődési utat vázol föl.

A Föld az első.
Ami ebben az archetipikus szimbolizációban a születés előtti élet helye, az anyaméh befogadó, életet adó barlangját idézi. Színe: barna. A föld a gyökér lakóhelye, őseink hagyatéka, a stabilitásunk alapja, az élet lehetősége. Régi magyar népdalok szürreális képei és meditatív dallamai segítségével próbálom megidézni:

„Szivárvány havasán felnőtt liliomszál,
Nem szereti helyét. El akar bújdosni.
Ki kell onnat venni, új helybe kell tenni,
Ki kell onnat venni, hátha megfoganék…”

„A fényes nap immár lenyugodott,
A föld színe sötétben maradott,
Nappali fény éjjelre változott,
Fáradtaknak nyugodalmat hozott.

Nyugodalmat hoz, miként nyugalomra hangol Jung Zseni CSENDDÉ LETT kiállítása is.
Az én őselemem a FÖLD. És Jung zsenié is. Mert a jungi a (Carl Gustav Jung-i) archetipikus erővel van személyiségünk alapjaiba kódolva a FÖLDANYAi, a Déméteri, az Ősasszonyi minőség. Itt e kiállítás képein minden nő ősanyai, földanyai erőt képvisel. A táj és a nő olyan organikus összefonódása, eggyé olvadása mutatkozik meg ezeken a képeken, ami nagyon erőssé, elementáris hatásúvá teszi az üzenetet.
A nő a termékenység, a nő az anyaföld vagy földanya analógiáiként jelenik itt meg. A nő a kozmikus genezist idézi, mint a palóc archaikus imádságunkban:

Ég szülte földet,
Föld szülte fát,
Fa szülte ágát,
Ága szülte bimbaját,
Bimbaja szülte virágját,
Virágja szülte szent Annát,
Szent Anna szülte Máriát,
Mária szülte szent fiát……

A fa a föld energia dinamikus megjelenítője. Hiszen a fa változik a fa a mozgó életerő. Az örök optimizmus képviselője. Jung Zseni itteni képein a fa, a növény, a nő és az organikus tájon kívül, ha van ember alkotta épületet, követ ábrázoló képe, ott is mindig megjelenik a növény, az örök életerő, a dimanikus energia a halott kövekkel szemben. Mert a fa az idő dinamikus megjelenítője. A kő pedig a megkövült, statikus, elmúlt, kőbezárt idő megjelenítője.
A fa mindig nő. A magyar nyelvünkben a növény a nővel egy tövű: nő, növel,, nevel (felnövelő dajkám)….Itt a Daphné vagy a Kígyólány vagy a Virágok zuhanása képeken, világosan látható az azonosság. nő és növény , a nő és a fa között, nő és virág között.
Még a csendélete is a Földről szól. Hisz vagy kenyér a főszereplője. A kenyér – élet- a búza – föld., vagy az őszi föld gyümölcsei. A körte alakú női test is a Demeteri termékenységet , az ősasszonyt idézi.

„Földból lettünk…
ahogy az egyik Makám dalban szoktam énekelni:

Földből lettünk, földdé válunk,
Földből élünk, föld az ágyunk.
El kell mennünk, nincs mit tegyünk,
Halál mérgét be kell vennünk.

Főld a kenyér, föld a ház is,
Föld a csupor, föld a máz is.
Földből támad száz forrás víz,
Belőle hajt a zöld ág is……

De a Jung Zseni szemével láttatott nőiség mindennek ellenére mégsem földhözragadt. Csak földszagú, és úgy és annyira, mint a tavaszi föld illata. De nem szikár. Nem vaskos, nem erőteljes, hanem lágy, légies, égies. Ez a nőiség igyekszik összekötni az eget és a földet. Mert a testiség itt nem csak materiális, hanem éteri. Bár a materia a máterrel, az anyag az anyával egy tövű szavak Mégis megmutatkozik itt a nőnek a szelídsége, lágysága, áttetszősége, légiessége is. Gyakran mintha ott sem volna, vagy csak egy álom, egy villanás, egy felsejlés lenne.

Ez a Jung Zseni féle fotográfi a egyik sajátossága: lágyító tectnikájával, drapériás, lapulevélcsipkés varázslataival olyan fotopoézist teremt, ami a fotográfia „ott volt” dokumentarista konvencióival teljesen ellentétes.

És itt jön be képbe az IDŐ dimenziója. A fotográfia az IDŐ művészete. Mert úrrá lesz az időn. Meg tudja állítani az időt, ki tudja merevíteni a pillanatot. Azzal, hogy megállítja, kimerevíti, örökéletűvé is teszi azt a pillanatot. Ez a fotográfia nagy paradoxona. .Nézzük csak meg , milyen tárgy van ezeken a képeken! Az idő szimbóluma: ÓRA. És hány van belőlük? Kettő. Milyen színűek? Arany és Ezüst. Nap és Hold. Férfi és Nő.

A belső hang lemez utolsó tétele: a bennünk lévő mindenség-elemeket integráló teljesség, az elemek együttes jelenléte.. Benne az én mantrám a teremtés extatikus körtáncát, a létezés örömét hirdeti a női-férfi pólusok megjelenésével, az apai- anyai, ádám-évai archetipusok megidézésével, egy régi csángó népdal alapján.

„Napot is szeretem,
Holdat is szeretem,
a fényes csillagot
leginkább szeretem…

Áldott apa s anya,
ki tégedet szült volt,
aki téged szült volt,
téged felnövelt volt.

Adjon Isten annak
Ezernyi ezer jót,
Ki a te bölcsődet
megrendítette volt!

Földanya lábam alatt,
Égapa fejem fölött,
Én magam a tengely,
Én magam a tengely.

Gyökereim erősen,
Gyökereim biztosan
Tartanak a szélben,
Tartanak a szélben.

Indulásra készen,
Kalandok elébe,
Erővel testemben,
Békével lelkemben.

Indulásra készen,
Szárnyaim erősen,
Lágyan és merészen,
Röpítenek messze.

Messze föl az égbe,
Vizeknek fölébe,
Tengerek mélyébe,
Vissza le a földbe.

Ez az én mantrám. De Zseni sem tud zene nélkül élni. Képeit is átszövi a zeneiség. A sok organikus téma között a másik tárgy e kiállítás képein az órán kívül a hegedű. Ez az explicit zene metonimia. De nemcsak ez a kép zenél.. Jung Zseni hangszere egyénként a fuvola, ami légies, éteri. Nem véletlenül választottan én a levegő tételhez a lemezen a Japán bambuszfuvolát, ami fa azaz a föld és a levegő őselem megjelenése egyszerre.

JUNG ZSENIt abszolut, totális érzékiség jellemzi. Ő fűnek, fának illatát, bársony vagy vászon érintését épp úgy érzékeli, mint a zene fényeit, a kép lüktetését , ritmusát, a teremtett táj harmóniáját, a természet zeneiségét. És mindez megjelenik képein.

Az ő eszköze a kép, az enyém a hang.
Ő nézi az időt, és láthatóvá teszi, én hallom a tájat és hallhatóvá teszem.
A külső és a belső tájat.

Kedvenc versemben, amelyben J. A Dunánál meditál az „IDŐ árjáról”, úgy ír hogy a néz-lát hall-hallgat szavakat használja mint a kontempláció igéit!

„Néztem, hogy úszik el a dinnyehéj,
Alig hallottam sorsomba merülten:
Fecseg a felszin,
Hallgat a mély…..

Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem azt,
Amit meglátok hirtelen.”
Egy pillanat és kész ez IDŐ egésze,mit százezer ős szemlélget velem…

Jung zseni is nézi az időt, és hallja a csendet… A csend hangját… Mert hallgat a mély… Csenddé lett…

A fotográfia lényegét a japán HAIKU versforma előhívhatatlan jelrendszerével állítja párhuzamba Roland Barthes, a francia szemiotikus. Ahhoz, hogy szóra bírható legyen és teljesen feltárulkozzon, a közvetlen hatás utáni elvonatkoztatás, csönd szükséges.

Jung Zseni is halkan szól, a csendről a csendből és hitelesen.

Miként
„szól a szellő, szól a víz, elpirulsz, ha megérted,
szól a szem és szól a szív, folyamodnak teérted…”

Az ő alakja egy régimódi történet alakja. Ezért is szerethető. Mert nem használ ámítógépet, , nincs photoshop, nincs trükk, csak varázslat. Kézimunka van. Kézzel állija be majd kézzel utánfesti a képeit. Nála minden TERMÉSZETES a szó legtágabb értelmében. És ettől ő régimódi, és polgári és könnyed és szerethető.

Epilógus:

A Belső hang lemezemhez, a borítófüzetbe Jung Zseni rólam készített Ipoly parti portréját tettük. A képen a meggypiros bársony ruhámban ülök, éppen azon a helyen, ahol a füvet Zseni olyan nagy gonddal, érzékenységgel és figyelemmel előre kifeküdte nekem előző nap. És én a fényképezés közben mindvégig élveztem, hogy a művésznő kegyeltje vagyok. Mert az ő földjén, az ő füvén, az ő folyópartján , az ő helyén ülhettem. A tájon csend honolt. A honti tájon. Az Ipoly partján. Akkor még nem sejtettük, hogy a kicsiny, ártatlannak, békésnek tetsző folyócska, melynek ártere egészen benyúlott Zseni kertjébe, egyszer csak kitörve medréből, elárasztja az ő féltve őrzött, gondosan, szeretve ápolt kertjét és hajlékát. Az ember kiűzettett a Paradicsomból. A paradicsomi Kertből. Ahol minden fának női neve volt.!!! A kedvence volt a Bolond nő, a nyírfa. Űgy tűnt, kiűzettetett.. Úgy érezte, és vele együtt úgy éreztük mindannyian. Kimosta őt onnan az ár. Traumatikus és katartikus kiűzetés volt ez.

De megtisztító, beavató és megújító is egyben. Metamorfozist hozott. Megmutatkozott, hogy a víz az úr, az úr az erő. Emberpróbáló esztendő következett. És most, hogy az Ember, az Asszonyember megpróbáltatott, megmérettetett, és továbblépésre méltónak, erősnek, elszántnak és nemes tervekkel, toábbi nagy célokkal telinek találtatott, mintha a Jóisten megint a tenyerére emelte volna. És a tenyerén hordozza. Mert megérdemli. Hordozza még sokáig!

Drága Zseni,

Adjon Isten mind jobbat, mind jobbat,
Ne csak mindi a rosszat, a rosszat,
Kitől félünk, mentsen meg, mentsen meg,
Amit várunk, legyen meg, legyen meg…!

Adjon Isten minden jót, minden jót,
Jobb időt, mint tavaly vót, tavaly vót.
Sok örömet e háznak, e háznak,
Boldogságot hazánknak, hazánknak!