Lovász Irén

Olyan dolgokat, amelyeket megtapasztaltak, megmértek, kipróbáltak és azok igaznak bizonyultak. Itt most egy olyan művészről van szó, aki egyben tudós is, a szó mindkét értelmében. Papírja is van róla, hiszen a néprajztudomány kandidátusa és tudós a szó hagyományos értelmében is, azaz sokat tapasztalt, az élet dolgait önmagán átszűrte. Eközben tette, teszi, amit a régi világ tudós asszonyai is, akik tudták az írt a bajokra, kentek, simogattak, gyógyítottak, vigasztaltak. 

Az ország legrangosabb hangverseny helyszíne telt meg a minap Lovász Irén hívására. Nem népzenészek ültek a sorokban elsősorban, inkább gondolkodó, igényes civilek, akiket megszólított ez a hang, ez a mondanivaló. 

A népzene nem él már, mondják sokan. Így van ez, hiszen termő és variáló közege, a paraszti lét nem létezik már. Ám a dalok megvannak, s az a két - három generációnyi idő, ami elmúlta óta eltelt, nem csorbította élét. Nem tompította szívhez szóló, vagy pontosan az észhez apelláló gondolatait. (Nos, ezt azért egy kicsit cáfolja az én kedves mezőségi énekesem, aki hetvenévesen naponta küld nekem egy-egy dalt, remek előadásban, a telefonjával rögzítve a traktora vezetőfülkéjében. Ő még éli az őseitől megörökölt előadói stílust és tartalmat.)

Lovász éneke tiszta, minden értelemben. Pontos intonáció, tökéletesen érthető szöveg artikuláció jellemzi. Hangterjedelme szinte végtelen, a mélyzengésű dorombénektől a csilingelő szoprános ornamentikáig minden megvan benne. Átjön minden hangján az értelmezés, a belső, saját mondanivaló is.

Ezen a koncerten a nemrég megjelent új lemeze anyagát hallottuk, kitűnő előadói gárda kíséretében. A lemez a Gyógyító hangok c. négyrészes sorozat záró darabja. Címe: Gyógyító hang. (Írtam róla a Magyar Hang ezévi május 12-i számában.) A magyar néphagyományból gyökerezik ez a zene, amit Lovász Iréntől kapunk, ám olyan környezetbe helyezve kapjuk, amelyben kényelmesen és otthonosan érzi magát korunk gondolkodó embere. A koncert első fele tartalmazta a szomorú, elgondolkodó - gondolkodtató, fájdalommal teli dalokat. Ezalatt pisszenés sem hallatszott, a székhez és saját bajainkhoz láncolt minket az a hatás, ami a színpadról ért minket. A második rész sem a felhőtlen szórakozás ideje volt, hanem a legtisztább optimizmusé. Köszöntők, jókívánságok, tanácsok, megoldási lehetőségek hangzottak itt el. 

A közreműködők valamennyien szakmájuk rangos képviselői, akik hatalmas tudással és hihetetlen alázattal követték a főszereplő minden rezdülését. Olyan közös lélegzés, közös gondolkodás jellemezte a színpadi munkát - Lovász Irén hívására és vezetésével - ami csak a legprofibbak és a művészet iránt a legalázatosabbak között képzelhető el. 

Elhangzott a legkedvesebb dalom is. Ezt én csak Lovásszal tudom meghallgatni. Először nagyon régen, kora ifjúságunkban hallottam tőle, egy másikkal együtt. Moldvai csángó, Irén saját gyűjtése. Az eső hangját halljuk kopogni lejtésén. Halljuk és értjük, ám nem zavar, ez is az élet része. Megérett, most terem. Tanít, vigasztal. Másnak sem könnyebb.

Úgy fáj az én gyönge szívem,

Nem tom tied fáj-e vagy nem.

S ha a tied igy tud fájni,

Sohasem tudunk megválni.

Azt gondoltam eső esik,

Pedig a szemem könnyezik

Az én szemem sűrű felhő,

S onnat ver engem az eső.

(Fehér Anikó írása LOVÁSZ RÉN: Gyógyító hang c. lemezbemutató koncertjéről, MÜPA 2023. 10.08.  Magyar Hang, 2023. okt., 20. 24.)

Fotók: