Kezdőlap

Személyes hang, intim vallomás

Lovász Irén legújabb lemezét, a Szerelmes virágot hallgatva egy kicsit újra az iskolapadban éreztem magam.

Nagyjából azokat a dallamokat dolgozta fel a modern kor számára, amelyeket a reneszánsz kapcsán mintapéldaként tanítottak a Zeneakadémián. A dallamtípusokat, a jellegzetes ritmusokat, a kor sajátjaként megjelenő szófordulatokat. Házasított is külön-külön fennmaradt szöveget dallammal, verset népzenével, népi szöveget műzenével, magyar népdalt törökkel. Éppen úgy, ahogy ez a két világ, ez a sokszínűség találkozott, keveredett egykor, hiszen bár közhelynek számít a mondás, miszerint csak jó és rossz zene van, azonban eleink tényleg ebben gondolkodtak átjárhatatlan, szigorúan szabályozott műfajokban. Ilyen értelemben rengeteget tanulhatunk az új reneszánsz albumból.

A lemez másik nagy erénye a cizellált finomság, az apró részletek gazdag kidolgozása, az igazi reneszánsz életérzés megjelenítése. A feldolgozások annyiban térnek el a feltételezhető eredeti formától, amit a mai kor hangzásigénye szükségesnek tart. A hangszerelés terén a ma használatos hagyományos, népies, világzenés, régizenés vegyes hangszerarzenál, a szerkesztések terén pedig a változatosság, vagyis a már említett dallamkapcsolások.

Aki követte Lovász Irén munkásságát, tudja, hogy régóta dédelgetett négyrészes sorozatát szakította meg, a Belső hang és az Égi hang után a Női hang emiatt csúszik egy évet. A sorozat rendkívül tudatos felépítéséből kiindulva ez csakis azért történhetett meg, mert komoly oka volt. Mondhatnánk persze, hogy adódott a reneszánsz év, de itt azért többről van szó. Például arról, hogy ennél jobb bevezetőt egy a nőiességet bemutató albumhoz keresve sem lehetett volna találni, és érezhetően régóta kikívánkoztak belőle ezek a dalok, vallomások zenéről, szerelemről, egymás mellett élésről. Ez utóbbira például szép példa az ismert Szól a kakas már… kezdetű dal, amelyben ezúttal a fennmaradt héber nyelvű szövegtöredék is be lett illesztve. Ehhez hasonlóan érdekes a szintén ismert Bodrog partján nevekedett tulipán…, amelyet egy rokon hangzású török népdal párhuzama tesz még érdekesebbé.

Ehhez hasonló meglepetések azért vannak, de a dallamok terén sok újdonságot nem hallunk, hiszen Lovász Irén mindig is műsoron tartotta a reneszánsz korabeli dallamokat, legfeljebb nem ennyire kidolgozott, szerkesztett formában. Így aztán nem alkalmi kirándulás ez, hanem sok munkával, tapasztalattal kiérlelt, letisztult válogatás. Ami új benne, az a kíséretet adó muzsikusok sokszínűsége. Lovász Iréntől eddig is megszokhattuk, hogy nemcsak a zene, hanem a zenekar is „crossover” a javából, most azonban még tovább ment, hiszen a historikus előadói gyakorlat (Győri István és Szabó Zsolt) párosult a dzsesszel (Ágoston Béla és Horváth Kornél), ráadásul a minkettőt magába olvasztó, és mindkettőhöz kiindulási alapot adó népzenében. Az összefüggésrendszer így a legtermészetesebb közegében jelenik meg, de ugyanilyen természetes maga az előadás is. Az énekszólam sincs túljátszva, a szenvedély nem a mesterkélt megoldásokban, hanem a visszafogottságban feszül, ez nyilván részben a régizene öröksége, ugyanakkor a dzsessz szabadságát érezzük benne, mindkét eszköz persze alapvetően a népzene sajátja is.

A Szerelmes virág anyaga rendkívül nőies, nyilván részben a virágos, madárkás témákból, részben Lovász Irén lényéből fakadóan. Talán ez is lesz majd az egyetlen apró probléma: annyira személyes és intim vallomás, hogy az elidegenedett, bezárkózott XXI. századi emberiség nehezen nyílik meg majd a befogadására.

(Lovász Irén: Szerelmes virág. Szerzői kiadás, 2008.)

Kiss Eszter Veronika, Magyar Nemzet, 2009. január 8.