Kezdőlap

Sosem volt hagyományok – négy Hortobágyi László-lemez, egy Lovász Irénnel

Az egyik legizgalmasabb magyar zeneszerző, Hortobágyi László négy lemezt is kiadott 2009-ben. A Lovász Irénnel közös Világfa javított változata végre bekerült a legjobb, a magyar népdalt más zenékkel összehozó albumok közé.

Máshol Hortobágyi László szétszedi és újra összerakja a dubot, technót, keleti zenét és minden egyebet; érzéki és intellektuális élvezeteket okoz.

2009-ben a meglehetősen hányatott sorsú Hortobágyi László-életműből négy lemez jelent meg végre cd-n, pontosabban az egyik Lovász Irén és Hortobágyi László közös albuma, és ez ráadásul az először 1995-ben megjelent Világfa újrakiadása – de, ahogy a borító írja, ez egy “javított, átdolgozott kiadás”. Valóban az, ráadásul a javítás több lépésnyi minőségi ugrást is jelent, pedig én az eredetit is szerettem (aminek Rosebuds In A Stoneyard című változata egyébként a német kritikusokat is meggyőzte, díjat is adtak neki). Volt is rajta mit szeretni, hiszen Lovász Irén egyszerűen gyönyörűen énekel; nemcsak tisztán, de természetesen is, vagyis hiába, hogy “a magyar népdal régi rétegéből” válogattak (ahogy a borítón olvasható; ugyanott az dalok származási helye is látható), egyáltalán nem úgy szólal meg, mintha valami régmúltba akarna visszatérni “mesterségesen”. Még ennél is fontosabb, hogy olyan kedves személyiséget muszáj Lovász Irén hangja mögé képzelnünk, hogy lehetetlen nem beleszeretni legalább egy kicsit. Míg azonban az eredeti kiadáson Hortobágyi László zenéje néhány kivételt leszámítva csak halk szöszmötölés volt mögötte, ahol egyáltalán, itt most alig halljuk az éneket csak magában. (Egyébként akkor is gyakran van rajta zengetés, nem feltűnősködő módon, de igen szépen.)

A lemez, olvashatjuk, “játék azzal a gondolattal, hogy milyen kulturális lehetőségeink lehettek volna, ha a magyarság ősei a keleti őshazából nem nyugatra, hanem pl. keletre vagy délre indultak volna el.” Ennek megfelelően indiai, arab és egyéb keleti hagyományok elemei szólalnak meg, vagy éppen archív magyar népzenei felvételek, olykor nyugati műzene, dub, elektronika és ambient, szép vagy furcsa kórusok; máskor pedig olyan zene, amit nem is tudunk hova kötni, mert mondjuk a hangszerek megszólalása – mondjuk úgy: – “keleties”, dallammenetük viszont nem. Két dolog hiányzik az előbb idézett önjellemzésből. Az egyik az, hogy (ezen a javított kiadáson végre) ideális arány jött létre az ének és a kíséret között – ez utóbbi nem kerül soha Lovász Irén elé, meghagyja a népdalokat főszereplőnek, mégis, kicsit sem tolakodó, mégis határozott módon új kontextusba helyezi őket. A másik az, hogy egészen különleges a viszonya ennek a zenének a saját státusához, vagyis ahhoz, hogy egyszerre ősi, hagyományos – és fiktív. Ez utóbbit, itt ismételnem kell magam, nem tolakodó, de határozott módon jelzi maga a zene; és ez nem pusztán egy elméleti okoskodás, hanem pont, hogy hozzájárul a Világfa nagyszerűségéhez. Sok kitűnő lemez született sok kitűnő zenész törekvéséből, hogy a magyar népzenével kezdjen valamit, ami újszerű és hagyománytisztelő is; most már ez is a legjobbak között van, a Songs From Hungisthān mellett, kicsit hasonlóan ahhoz, mégis egészen másképp.

A másik három, “rendes” Hortobágyi László-lemez (amelyeknél előadóként a megszokott módon a Gayan Uttejak Orchestra is ott szerepel) a zenész, mondjuk úgy, harmadik korszakát képviselik. Mint arról már szó volt a 2008-as Memix című lemezről írt kritikában, Hortobágyi László kezdetben fiktív világok hagyományos zenéit alkotta meg, a hozzájuk tartozó szigorú szabályokkal, azokat szigorúan betartva, legyen szó akár Fomal Hoot al-Ganoubi “rituális zenéjéről” vagy a hatodik (a valóságban le nem zajlott) All India Music Conference anyagáról. Amit második korszaknak nevezhetünk, az némi leegyszerűsítéssel úgy jellemezhető, hogy bizonyos nyugati vagy legalábbis a kultúránkba jól beépült stílusok, mint a dub (a legtöbb lemezen), az ambient dub (Memesis) a techno (Hyro: Sizen Sineido), a goa (a Bahiánál kijött Sangeet Novus Sensus) vagy az ipari zene (Summa Technologiae) találkoztak vagy kerültek szembe az indiai zenével – hol jobban összeépülve, mint például a dubos lemezeken, hol egymással nagyon sajátos ellenpontot képezve, mint a goáson. A harmadik korszak, amelyhez már az említett Memix is tartozik, a korábbi elemeket variálja újra, szabadabb és meglepőbb, olykor egészen a kollázs – látszólagos – szabálytalanságáig elmenő módon.

A 2009-ben megjelent, bár részben – a hivatalos diszkográfia szerint – már korábban elkészült albumok közül a legjobb a Babel, alcíme szerint Rāgadub Variations. A dub azonban csak a keretet biztosítja, amibe nagyon sok minden belefér: a dub hagyományosabb, digidubos és a Tackhead-féle kemény, ipari változata; egyéb elektronikus műfajok ritmusai (techno, breakbeat, drumandbass), acides puttyogások és gerjedések, ambientes úszások, sehova nem köthető elektronikus hangok; a dubból ismert visszhangok és meglepő effektek; indiai, arab és soha nem létezett “idegen” kultúrák énekhangjai, tömény vonósok, szitár és sokféle emberi vagy félig-meddig “emberi” hang (némelyik elektronikusan úgy manipulált, hogy az valóságos embertől aligha származhatna); az európai magaskultúra hagyományából származó vonósok és kórusok. Mindez valami egészen elképesztő fantáziával kavarog a dupla lemezen; a bő két óra összesen 31 szám, olykor egy-egy két-három perces darabba kerül bele számtalan ötlet, amiket kipróbál és aztán elhagy a szerző; máskor hosszabban is hagyja kifejlődni őket.

Az eredmény hol nagyon szép, hol dubosan ringató, hol zavarbaejtően és izgatóan anarchikus (bár soha nem annyira, mint a Memixen volt). Még amikor belefeledkezünk is mondjuk egy “szép klasszikus zene + kemény techno” ellenpontozásba (ami gyakran annyira jól kijön, hogy szinte már kézenfekvőnek tűnik, így utólag), akkor is számíthatunk rá, hogy hamarosan jön majd valami és kibillenti vagy új irányba fordítja a zenét, finoman vagy akár erőszakos vágással. Egyedül a versrészletekkel – amik legtöbbször viszonylag szabályos dubkíséretet kapnak – nem békéltem meg teljesen, valahogy túl egyértelműek ebben a közegben, még ha az egyik számban Pilinszky hangja (aki hallotta már, tudja) kellően “idegen”; de ezt leszámítva tényleg lenyűgöző album. Ha esetleg valaki azt hinné a leírás alapján, hogy elsősorban intellektuális élvezetet nyújt, akkor éppen ez a nagy meglepetés: ha hagyjuk, akkor a maga sajátos módján, de igazi érzéki élmény is.

Az Ambiguo pedig egy techno-lemez, mármint nagyjából annyira, mint amennyire a Babel dub. Még ha nagyjából ugyanabból a hangkészletből válogat is Hortobágyi László, mint az előbbin, itt legalább egyszerre jóval kevesebb minden szól és látszólag kisebb a “káosz” – na nem mintha ez egy szabályos műfaji album lenne, hanem másképpen forgatja ki a megszokott műfajokat: inkább a struktúra szintjén. Elkezdődik például egy olyan fokozás, aminek tetőpontján a szabályok szerint diadalmasan be kéne lépniük az erős technoritmusoknak; de nem ez történik, hanem mondjuk megszólal egy furcsa, keleti-idegen énekhang; vagy éppen tényleg belép a várt 4/4 ritmus, de nem az kerül a fókuszba, hanem egy nála jóval erősebbre kevert tabla, ritmikailag ugyan pontosan, de mégis valahogy (kvázi-)disszonánsan. Hortobágyi László azzal a megoldással is többször él, hogy egy kiállást, aminek ugye jól ismerjük a szabályait, a megszokottnál jóval hosszabbra nyújt, és ezáltal másfajta funkciót kap, bár utal az eredetire is a kiforgatás által, “kiállás” lesz mondjuk. A hét hosszú számból álló lemezt dub keretezi, főleg a záró Yelladub igazán jó; a második darab, a Betelgeuze Alien-meme pedig techno helyett egy nagyon erős, helyenként zajos indusztriálütemmel játszik el. Bár az Ambiguo is tele van nagyszerű részletekkel, a legerősebb részeket leszámítva a Babelhez képest inkább intellektuális szinten hat, hiába, hogy a techno eredetileg egy kifejezetten testi-zsigeri műfaj.

A Transociety Tulpa viszont sajnos a leggyengébb Hortobágyi-lemezek közé tartozik. Az album, amelyen közreműködik ifj. Kurtág György is (a borító szerint ezen: “pythagorean synthesizer cacique”) egyetlen, egyórás hangfolyam, tizenöt trackre osztva (a tételeknek most vannak angol címei is, itt láthatók). Ez kivételesen egy viszonylag szabályos lemez: hideg és olykor kifejezetten elidegenítő vagy akár rémisztő effekteket is tartalmazó ambient épül-fokozódik végig, dubos vagy egyéb ritmikus kitérőkön át egészen a “technós” csúcspontig, amit már csak egy nagyon visszafogott ambientes lezárás követ. Ezzel az agyonhasznált struktúrával azonban nem kezd semmi érdemit, és eredeti funkciójában sem működik: nem von be, nem hív magával az “utazásra” (ha jól értem, valamilyen rituális történet is volna itt), és bár van néhány erős részlet itt is, egészében inkább csalódás.

Forrás: quart.hu